🦋Don't Give Up On Me🦋 /Befejezett/

💜9💜

AMELIA LECLERC

December 5. Vasárnap

A legutóbbi vizsgálaton történtek után, magánorvos keresésébe kezdtünk Pierre-el. Elszeretnénk kerülni, hogy többször ne forduljon elő ilyen. Hosszú kutakodásokkal és tanács kérésekkel később rábukkantunk Dr. Grey-re. December elsejére kértem is tőle időpontot, ahol megállapítottam, hogy egy tüneményes és segítőkész hölgy. Megnyugtatott, hogy nem kell aggódnom afelől, hogy a múltam hatással lesz a picik jövőjére. És kaptam még egy jó hírt. Mehetek az évzáró futamra, ha kellően figyelek magamra és a vitaminok beszedésére. Ma tervezem elmondani a barátomnak, hogy nem egyedül fejezi be a szezont. Nem áll szándékomban meglepni őt, mivel a múltkorinál nem alakultak jól a dolgok. A Forma-1  jelen pillanatban, Szaúd Arábiában van és 10 perc múlva indul az utolsó előtti versenyük. Továbbra is Charlotte-al vagyok, csak annyi különbséggel, hogy most Monacoban a házukban nézzük a futamot.

-Izgulsz? -böktem a döcögő lábára.

-Nem kicsit. Rossz érzésem van az egésszel kapcsolatban. -húzta jobban össze magát az ágyon.

-Ne gondolj rá. Épségben beérnek. -nyugtatgattam. Az első köröknél tartottak, mikor valami nasit kívantam meg. Épphogy megtaláltam a csokis kekszet, sikítást hallottam bentről. Mondhatni futva mentem vissza a barátnőmhöz.

-Minden oké? -reflexből a tévére néztem, ahol továbbra is folytatódott a verseny, majd Charlotte-ra pillantottam.

-Bocsi, ez csak öröm sikítás volt. -mondta fülig érő mosollyal. -Gyere. -leültem mellé és a kezemet a hasára irányította. Percekig értetlenül fogtam a gömbölyödő pocakját, mire egy hatalmas rúgást éreztem.

-Most először észleltem a mozgását. Hamarosan te is fogod. -vigyorgot.

-Jó lesz két gyerekkel. -mondtam irónikusan. -Elvenében van.

-Nagyon. Szurkol az apjának, biztos. -kacagott, vele együtt én is. Miután kiélveztük Jules virgonckodását, behoztam végre a kekszet és enni kezdtünk. A versenynek másfél óra után vége is lett. Nem sok izgalom volt, de a fiúk nyolcadik és hatodik helyen értek be.

-Azt említettem már, hogy én is megyek a szezonzáró hétre? -szólalt meg a barátnőm a díjátadás után.

-Komolyan?! -válaszul csak egy bólintást kaptam. Egyből a nyakába kapaszkodtam.

December 6. Hétfő

Tegnap este srácokkal megtárgyaltuk, hogy ma értünk jönnek egy magángéppel. Leakartuk beszélni őket arról, hogy nem kell felutazniuk hozzánk, de túlságosan féltenek minket. És még, hogy a lányok nehéz esetek.

Reggelit megettük és pakolni kezdtünk zene hallgatás közben. Can't hold us című szám ment a háttérben, mikor csörgött a telefonom.

-Helloo..

-Szia Lia. Merre jártok, mert mi most értünk ide a reptérre. -szólalt meg Pierre.

-Öhhmm..úton vagyunk már. Fél óra és ott leszünk. -daráltam le és ki is nyomtam a hívást.

-Ki volt az? -kérdezősködött a monacói lány.

-Pierre, már itt vannak. Azt hazudtam, hogy elindultunk.-mondtam kínosan.

-Basszus. Szedjük össze magunkat, aztán irány a reptér, különben itt hagynak minket. -nevetett a barátnőm. Amilyen gyorsan csak lehetett, becsomagoltunk és taxit hívtunk, ami kivitt a közeli repülőtérre. Fél órán belül meg is érkeztünk.

-Na végre, dugóba keveredtetek? -kérdezte fejét rázva Charles.

-Igen. -vágtam rá azonnal. Charlotte-al összenéztünk és majdnem elnevettük magunkat.

-Furák vagytok ti nekem. -vonta fel az egyik szemöldökét Pierre.

-Csak örülünk, hogy veletek tarthatunk. -mosolyogtam nagyba. Bőröndöket elvették tőlünk és a gép felé mentünk. Helyet foglaltunk egy négyes helynél és activity társasjátékkal játszottunk az út nagy részében.

-Ez nem is hasonlít Spongyabobra. -fikázta a bátyám a rajzomat.

-Miért te talán szebben csináltad volna meg? -néztem rá szúrós szemekkel.

-Sokkal.

-Nem hiszek neked. -tettem keresztbe a kezemet a mellkasom előtt.

-Ad csak ide. -nyúlt a papírért és a ceruzáért. Két perc alatt egy hibátlan Spongyabob-ot rajzolt le. Az állam a padlót súrolta.

-Kell neked alábecsülni a rajztudásom. Ha emlékeztél volna rá, suliban még nyertem is rajzversenyeket.

-Jó, de az mikor volt már. -forgattam meg a szemem.

Kis idő elteltével a játékot befejeztük. Charles és Charlotte egymásra dőlve aludtak. A bátyám keze alvás közben a lány hasára kúszott. Én a fejemet a barátom ölébe tettem és így beszélgettünk.

-Minden rendben volt? -simogatott el egy tincset az arcomból.

-Ühüm. Nagyon szimpatikus az orvos. Az eredmények is jók lettek. Makk egészségesek.

-A nap híre. De a nemük maradt titok ugye?!

-Persze. A doki tudja, de nem árulta el. -nyomtam a fejemet a tenyerébe.

-Kicsim, miért bökdösöd a kezem? -dünyögte fél álomban Charles.

-Én nem csinálok semmit. -ásított a barátnőm.

-De akkor mi nyomódott a kezemnek?

-Szívem, az a kisfiúnk volt. Akartam mondani, hogy tegnap óta érzem minden egyes mozdulatát. -simította végig a hasát. -Tedd vissza a pacskerodatt. -Charles egyfolytában mosolygott, amint visszahelyezte a kezét.

-Uhhh..ez nagy volt. -lepődött meg. -Nem fájt?

-Meg se kottyan. Ha nagyobb lesz, akkor lehet jobban megérzem.

-Nekünk milyen lesz két gyerekkel? -fordult felém Pierre.

-Nem tudom. De ha összebeszélnek és egyszerre kezdenek rúgdosni, akkor tuti fájni fog.

-Majd kiadom parancsba nekik, ha csipkelődős kedvedbe vagy. -lehelt egy puszit a számra, de én csókká alakítottam át.

-Menjetek szobára. -jelentette ki az unokatestvérem.

-Hidd el, már rég megtettem volna. -válaszolt Pierre.

Ig: _liluu.wpoldal_