🦋Don't Give Up On Me🦋 /Befejezett/

💜45💜

AMELIA LECLERC

December 10. Hétfő

Lelkileg és testileg nagyon elfáradtam. Alig várom, hogy vége legyen. Négy napja fekszem bent a kórházban és hiányzik az otthonom, a családom. Nincs aki körül ugrálja a lábamat és végig nyalja az arcomat a nyálban tocsogó nyelvével. Nem hallom azt minden éjszaka, hogy anya gyere esti mesét mondani. Annyira az életemhez nőttek, hogy már a kezdetektől fogva hiányolom a mindennapjaimból. Viszont az állapotom még nem engedi, hogy hazamehessek. Egyedül nehezen tudok lélegezni. Az ájulásom óta minden rosszabbodik és kétlem, hogy valaha is felépülök.

Reggel épp ébredeztem, mikor a férjem kilépett a szobából. Azt hittem hogy mosdóba ment ki, de meghallottam a dokim hangját. Pierre és az orvosom már fél órája kint beszélgetnek a folyosón. Próbáltam kileskelődni az ablakon át, de semmit nem látok. Abban biztos vagyok, hogy én vagyok a téma. Nem sokkal később az ajtó nyitódik, én pedig úgy tettetem magam, mintha aludnék.

-Ugye Amelia-t is értesíti, amint felkelt? -suttogta Dr. Grey.

-Persze, ez lesz az első. Nem áll szándékomban eltitkolni az állapotát. -válaszolt Pierre, de a hangja nem volt túl boldog.

-Rendben. Délután még visszajövök. -mondta, majd elhagyta a szobámat.
Lassan kinyitottam a szemem és a franciára tekintettem. A szemhéja fel volt püffedve és a vörös szeme miatt virított a kék írisze. Ez nem jelent sok jót.

-Jó reggelt édesem. -hajolt közelebb, hogy puszit adjon a homlokomra.

-Jó reggelt.

-Hogy aludtál? -kérdezősködött.

-Jól, de nem érzem magam feltöltődve. Minden oké? -ültem feljebb az ágyon.

-Nem igazán, Ame. -sóhajtott és leszegte a fejét.

-Az eredmények?

-Míg aludtál, beszélgettem az orvossal.
Sajnos rossz hírekkel jött. Nem sikerült megállítani időben a daganatot. A légző rendszeredet is megtámadta. -ezt valahol legmélyen tudtam, hogy nem ok nélkül adja meg magát a tüdőm, mégis belém hasított egy láthatatlan tőrt a daganat szó.

-Gondolom így kevesebb eshetőségem van a gyógyulásra.. -elmélkedtem.

-Nem több, mint tíz százalék és ez napról napra csak csökkenni fog. -és innentől már tudtam, hogy számomra nincs jövő, nincs fény az alagút végén. Lehetetlen most megfogalmazni, hogy mit is érzek.

-Annyira sajnálom Ame. Jobbat érdemelsz ennél. -kezét lágyan az arcomhoz emelte és a kisírt szemeivel rám nézett. Lehetett látni azt az összetört lelket a pillantásában. Nem áll készen arra, hogy hamarosan elmegyek végleg. És szerintem én sem.

December 12. Szerda

A családból és az ismeretségi körünkből mindenkit tájékoztattunk a helyzetemről. Igen, még az ikreket is. Kötelességemnek éreztem, hogy elmondjam nekik és ne a halálom napján döbbenjenek rá, hogy többé nem lesz anyjuk. Tudom, hogy nagyon kifinomult a lelkük, de idővel képesek lesznek elfogadni.

Az ágyamon betakarózva feküdtem, mikor egy meleg kezet éreztem meg a karomon. Hunyorogva ránéztem az illetőre és egyből kiszűrtem, hogy a férjem és a gyerekeink állnak mellettem.

-Anya, kelj fel. Van egy meglepetésünk neked. -az arcomba hajolva mondta Nath.

-Milyen meglepetés? -szememet dörzsölve ültem fel.

-Majd meglátod. -mosolygot Pierre, majd belém karolva segített talpra állítani. Nala és Nathan is támogatta minden egyes lépésemet. A kórház épületében volt egy ebédlő részleg, ahol kényelmesen meg lehet kajálni. Pierre és a kicsik ide hoztak le. Az ajtó küszöbét átlépve, hatalmas üres tér fogadott. A székek és az asztalok fel voltak pakolva a fal mentén és néhány hangszóró helyezkedett el egy-egy sarokban. Rajtunk kívül még voltak jó páran.

-Mi lesz itt? -kíváncsiskodtam.

-Várj egy kicsit. -öt percen belül lassú zene indult a fekete dobozokból. A bent lévő emberek meg szinte azonnal táncolni kezdtek.

-Ha már a táncban olyan jók vagyunk, akkor pár pillanatig miért ne feledhetnénk el ezzel a sok rosszat?! -karolta át két kezével a derekamat.

-Hogy én mennyire szeretlek titeket. -öleltem át a kis családomat. Ölelkezés közben a francia háta mögött megláttam a szüleimet, Charlesékat és Pierre szüleit. Szebbé akarja tenni a hátra lévő időmet és ez meg melengeti a szívemet.

-Na tetszik? -kérdezi tőlem a bátyám.

-Hogy tetszik-e? Egyenesen imádom. Köszönöm nektek. -néztem az életem fontos személyeire.

-Szabad egy táncra hölgyem? -vetette fel Pierre.

-Igen, de attól félek, hogy az erőm nem fogja engedni. -húztam félre a szám.

-Az nem akadály. Megoldjuk. -oldalamnál fogva felemelt és a macis mamuszommal rátehénkedtem a lábfejére. Két karjával szorosan magához vont és így táncoltunk, vagyis billegtünk az egyik oldalról a másikra. A család többi része is beszállt. Nala, Nathan és Eliot egy hármast alkotva ugrándoztak körbe-körbe. Önfeledten élveztük a táncot és mosolyogtunk magunkon. Úgy tettünk, mintha nem lenne holnap. Háttérbe raktuk az összes gondjainkat és egy kis boldogságot vittünk a napunkba. Álomba illő volt az egész. Bár ne lenne vége...