🦋Don't Give Up On Me🦋 /Befejezett/

💜42💜

PIERRE GASLY

December 7. Péntek

Még októberben tűnt fel nekem, hogy Amelia furábban viselkedik a megszokottnál. Kezdetben csöndesebb volt, aztán később kerülte az érintkezéseket. A beszélgetéseink is rövidültek. Sokszor elment otthonról és ez érdekes lett számomra. Faggattam őt, hogy mi az oka ennek az egésznek, viszont semmi választ nem kaptam. A mai napig látszik rajta, hogy nincs valami rendben, de nem akarja megosztani velünk.

Mindennél jobban fáj így látni a feleségemet. Nem tudhatom, hogy mivel küzd és a támasza se lehetek e helyzetben. Gyerekek is aggódnak az anyjukért. Hiába rejtegeti az igazi arcát Ame, a kicsik így is érzik.
Miért teszi ezt? Miért nem engedi, hogy támogassuk? Tizenegy év alatt mindent elmondtunk a másiknak. Nem voltak titkaink egymással szemben. Most pedig ezt a valamit egyedül szeretné leküzdeni.

A szezonzáró hétvégén szakadt el nálam a cérna. A felgyülemlett stresszt már lehetetlen volt visszafognom. Felvetettem mindenféle kérdést, de továbbra sem tudta kinyögni. És ott döntöttem el, hogy rá hagyom. Ha meggondolja magát, majd szól nekünk. Vagyis remélem.

-Pierre. -szakított ki a gondolataimból Ame hangja.

-Igen?! -pillantottam rá.

-Hozzak nasit a film mellé? -vetette fel.

-Egy vajas popcorn megteszi. -mondtam.

-Minden rendben? -ült le hozzám a kanapéra, összeráncolt homlokkal.

-Persze. -biccentettem egy aprót.

-Min törted a fejed az előbb?

-Rajtad. -sóhajtottam.

-Szívem ezt már megbeszéltük. -fordította el a fejét.

-Tudom, de akkor is gyötör. Minden nap gyomorgörccsel fekszem le, mert sejtelmem sincs, hogy mi a problémád. Nala és Tonio is fél. -utolsó mondatomnál lehunyta a szemét és könnycsepp kúszott ki a pillái között.

-Én is így vagyok. Amióta kiderült, azóta nem sikerült feldolgoznom és talán nem is fogom.

-Nem lenne könnyebb, ha nekünk is elárulnád? -érintettem meg gyenge kezeit.

-Nem hiszem. -rázta meg a fejét.

-Akkor csak nekem. Beleőrülök ebbe a tudatlanságba. -szorítottam a fogásomon.

-Néha jobb, ha mi magunk oldjuk meg az élet nehézségeit. -állt fel és besétált a konyhába. Síri csöndben ültem és megint az elmémbe merültem. Kiszeretett belőlem vagy betegség áll a háttérben? Rengeteg kérdés cikázik a fejemben és ettől összezavarodok.
Úgy tíz perc múlva Charles kopogtat a bejáratnál. Lomhán feltápászkodom és kinyitom az ajtót.

-Szia Pierre. -vereget háton lelkesen a barátom. Én szimplán ráhelyezem a kezem, majd eltávolodok tőle.

-Szia. Fáradj beljebb. -arrébb léptem, hogy utat adjak neki.

-Kedves unokahugom merre van? -kérdezte, miután a cipőt leszedte a lábáról.

-Konyhában csinálja a popcornt a filmhez. Charlotte-ot hol hagytad?

-Be kellett szaladnia a cégéjéhez, de mondta, hogy jöjjek el nélküle. Ja és jó szórakozást kívánt. -mosolygot a monacói.

-Hát az meglesz. -húztam félre a számat.

-Feltehetek egy kérdést? -torzult el hirtelen az arca.

-Öhm..persze?!

-Amelia jól van? Durván lefogyott az elmúlt időben. -szemeiből ijedtség tükröződött.

-Nem éppen. Valami történt vele és nem hajlandó beavatni engem. Nem engedi, hogy segítsek.

-Istenem ez a lány. -fogta közre két ujjával az orrnyergét. Megakartam szólalni, mikor a kutyák ugatni kezdtek.

-Luna, Coco. -hívtam magamhoz őket, de nem értem el vele semmit.

-Nem azt említetted, hogy Lia a konyhában van?!

-De igen. Miért?

-Onnan jön a hang. -több se kellett, futásba eredtünk és a szobába mentünk. A kutyák ugatással jeleztek. Ame elájult és a konyha kövön terült el.

-Ne, ne, ne. Ez nem történthet meg. -fejét felemeltem és szólongattam. Nem reagált. -Charles hívd a mentősöket gyorsan. -a barátom előkapta a készülékét és bepötyögte segélyhívó számot.

-Édesem, bírd ki. -karoltam át a másik felemet.

-Mindjárt itt lesznek. -tájékoztatott a ferrari pilóta, amint letette a telefont. Tíz percbe sem tellett, hortággyal robogtak be a mentősök. Ame-t felhelyezték az ágyra és indultak is.

-Charles, kérd el a gyerekeket az iskolából és gyertek be a kórházba. Én vele tartok.

-Rendben. -nyelt egy nagyot. Könnyeinkkel küzdöttünk mindketten, de erősnek kell lennünk. Bemásztam a feleségemhez, míg a monacói elhajtott a kocsijával. Az út alatt faggatott a mentős férfi, viszont nem tudtam az összes kérdésére válaszolni. A marseille-i kórháznál megálltunk és sietve rontottak be az épületbe. Nővérek és orvosok vettek körül, ahogy betolták a sürgősségi osztályra.

-Kérem uram, fáradjon ki. -utasított egy rózsaszín ruhás nő.

-Vele szeretnék maradni. -kérleltem.

-Minden rendben lesz. -nyugtatgatott. Nem vitatkoztam tovább és kimentem a folyosóra. Körülbelül fél óra telt el, mire Charles és az ikrek megérkeztek.

-Apaa..-rohantak karjaim közé.

-Lurkóim. -szorítottam magamhoz a kicsiket.

-Anya hol van? -tette fel Nala.

-Odabent, de még várnunk kell. -simiztem meg az arcát. -Köszönöm. -néztem a legjobb barátomra.

-Szívesen. -foglalt helyet a közelemben.

-Pierre Gasly. -hallottam meg a nevem. Dr. Grey ácsorgott előttem. -Tudja, hogy mivel diagnosztizáltuk Amelia-t?

-Nem. Miről kéne tudnom?

-Ezt majd a felesége közli önnel. Jöjjön be. -remegő lábbakkal felegyenesedtem a kórházi székről és elbattyogtam a 304-es szobába.