🦋Don't Give Up On Me🦋 /Befejezett/

💜41💜

AMELIA LECLERC

November 19. Szerda

Tükör előtt állva néztem magammal szembe. Reggeli forró fürdő után gőzölgött a testem. Néhol vörös foltok jelentek meg. Bordáim kitüremkednek a bőröm alatt. Hasam is laposabb lett, mint azelőtt volt. Egyszer még végig vizslattam az alkatom, majd egy fehér törülközőt tekertem körbe. Vizes hajamat kifésültem és amikor kiszedtem a hajszálakat a tárgyból, mellbe vágott a mennyisége. Fájó szívvel kidobtam a tenyérnyi csomót, aztán megszárítottam a szőkés-barnás tincseimet.

Ez az ára, ha sugárkezelésre jársz. Második alkalmamat töltöttem le, mielőtt a szezonzáró Abu-Dhabi versenyhétvégére utaztunk volna. A doktornő tájékoztatott a mellékhatásokról. Fáradtság, étvágytalanság, fogyás és társaik. Tudtam nagyon jól mivel jár, de még is nehéz elfogadni. Viszont muszáj megtennem a gyógyulásom érdekében.

Leszedtem a törülközőt és öltözködni kezdtem, mikor Pierre benyitott. Ijedtségemben mellkasomhoz kaptam a kezemben szorongtatott felsőmet és igyekeztem minden porcikámat eltakarni. A hetek alatt eltávolodtunk egymástól, vagyis én tavolodtam el tőle. Kerültem a szeretkezéseket amennyire csak lehetett. Bő ruhákkal takargattam magam. Egyszerűen szégyellem a kinézetem és menekülök előle, hogy titokban tarthassam a betegségemet.

-Ame, nem kell rejtegetned a testedet. -lépett közelebb és a pólót elvette. Egy szál fehérneműben totyogtam előtte. Tekintetével tetőtől talpig mért. -Ugye tudod, hogy elfogadlak mindenhogy? -simította kezét az arcomhoz.

-Tudom. -szinte suttogtam a szót.

-Miért viselkedsz máshogy? -nézett a szemembe.

-Nem mondha...

-Terhes vagy? -gondolkozás nélkül felvetette a kérdést, amin biztos régóta töprengett.

"Bár csak az lennék" -mondtam magamba. Mit meg nem adnék azért, hogy inkább újra várandós legyek, minthogy rákkal küzdjek.

-Nem. -ráztam meg a fejem.

-Még is mi a probléma?

-Jobb, ha nem tudod. -súlyomat egyik lábomról a másikra helyeztem. Nem vagyok képes itt és most elmondani neki. Még én se békültem ki a helyzettel.

-Mi történt? -vonta fel a szemöldökét.

-Pierre, ne most. -fontam össze a mellkasom előtt a karjaimat, hogy valamelyest megtartsam a testem hőmérsékletét.

-Akkor mikor? -csapott a combjára. Cselekedetétől megrezdültem.

-Kérlek. -sóhajtott egy nagyot és kiviharzot a fürdőszobából. A mosdó fölé görnyedtem és utat engedtem a könnyeimnek. Kisírásom elteltével felvettem a mai napra kiválogatott ruhákat, ami kék hosszú farmerből és fehér ingből állt. Megigazítottam a hajam és kimentem a kis családomhoz. Gyerekek meséztek az ágyon ülve, miközben az apjuk kint az erkélyen levegőzött. Testéről olvasni lehet, hogy feszült. Teljesen megértem, de csak őt akarom megóvni az én terheimtől.

-Ma gokartozhatunk a barátainkkal? -firtatott Nala.

-Persze bogaram. Pakoljatok össze, én addig kimegyek apátokhoz beszélni. -az üveg ajtóhoz sétáltam, majd eltoltam és a férjem mellé osontam.

-Nem bízol bennem? -tette fel a kérdést a tájban merengve.

-De igen. -bólintottam.

-Még is titkolózól. -fordult szembe velem.

-Ezt a feladatot egyedül kell megcsinálnom. Titeket szeretnélek megvédeni.

-Mitől Ame? Épp ezért vagyunk társak, hogy együtt ugorjuk át az akadályokat. Csak nem olyan borzalmas, hogy ne lehessen legyőzni.

-Sajnos de. Ez mindent is felülmúl. -nyeltem egy nagyot a mondat végén.

-És tényleg egyedül akarod? -válaszként biccentettem. -Ha nagyon eldurvulna, akkor szólsz mindenféleképpen?

-Mindenféleképpen. -erőletettem egy mosolyt. Pierre szét tárta karjait és magához vont.

-Nem tudom mi ez a dolog, de nem szeretnélek elveszíteni. -motyogta a hajamba.

-Én se titeket. -hunytam le a szemem.

-Anya, apa. Gyertek már. -üvöltötte bentről Nathan.

-Na menjünk különben nem hagynak minket békén egész nap. -kuncogtam.

Kocsiba szálltunk és elutaztunk Dubaiba, az ottani gokart pályára. Mire megérkeztünk, parkolóba Charlesék és a George család várt ránk. Amint megálltunk, az ikrekkel kipattantunk és először George-ot, Carmen-t és Felix-et köszöntöttük. Elrepült a fejünk felett az idő. A régi ifjonc pilótákból, felnőtt apák lettek. A baráti körünkből nem tudok felsorolni olyat, aki nem alapított volna családot.

Csoportosan bevonultunk és két órára kikölcsönöztük a pályát. Eliot, Felix, Nala és Nathan lelkesen magukra öltötték az overált, sisakot és autóba pattanva, rótták a köröket.

-A jövő nemzedékei. -szólalt meg George. -És még azt mondtad Lia, hogy nem engeded a fiadat versenyezni.

-Azóta megváltozott a véleményem. -rántottam vállat.

-Mikor említetted ezt? Mert hogy én nem tudtam róla, az is biztos. -nézett rám lepődött arccal Pierre.

-Talán a belga versenyhétvégén. -elmélkedtem.

-Lau is jól nyomja, egy szem lányként. -jelentette ki Charlotte.

-Amióta ő is csatlakozott a testvéréhez, azóta nincs megállás. -a pályára fordítottam figyelmemet, mikor Nathan pont kicsúszott és a falnak ütközött. Nem eset baja, de kezével a sisakját ütögette. Dühkitörése van. Fogtam magam és beszaladtam a pályára, nem törődve a többi köröző gyerekekkel.

-Nath, Nath. -szólítgattam, de ellenkezett.

-Nathan fiam, figyelj rám. -emeltem fel a sisakos fejét. -Ne bántsd magad.

-De az én hibám. -mormogta.

-Akkor se. Ezzel semmit nem érsz el. Emberekből vagyunk és követünk el hibákat, de sosem adjuk fel. Gurulj vissza és mutasd meg, hogy ki az erős.

-Rendben. Köszönöm anya. -karolt át, majd félre léptem és visszament. Én is visszatértem a pálya szélére.

-Dühkitörés? -kérdezte a bátyám.

-Igen. Párszor előtör nála, de egy kis fej mosás után minden a régi.

-Ame-re jobban hallgat. -mondta a francia.

-De te vagy a példaképe. -pusziltam szájon.

Ig: _liluu.wpoldal_