🦋Don't Give Up On Me🦋 /Befejezett/

💜37💜

AMELIA LECLERC

2029. Október 3. Szerda

Narancs, sárga és barna. Ezek a színek borítják be a fákat az ősz alatt. A kék ég pedig tökéletesen kiemeli a lombokat. Ezt az évszakot mondanám a kedvencemnek. Nincs túl meleg vagy hideg és szín átmenetek pompáznak mindenhol.

Halk zene szól a rádióból, miközben gurulunk a kissé forgalmas közúton. Pierre az ablakon keresztül a tájat kémleli, míg hátul az ikrek gyerek dalokat énekelnek. Ismét egy sulis nap a számukra.

Szeptembertől egy új fejezet vette kezdetét, hiszen a gyermekeink iskola érettek lettek. Izgatottan várták az első napjukat és elég jóra sikeredett. A hetek haladtával barátokra leltek és tanulás téren nagyon szorgalmasak, főleg Nathan.

A fiúnkra nem is lehetnék büszkébb. Sok mindenem mentünk keresztül vele az évek alatt. Nem volt könnyű számára a beilleszkedés az óvodában, arról nem beszélve, hogy a testvére más csoportban járt. Kötődtek egymáshoz és nehezen engedték el a másikat. De viszont ennek a korszaknak vége. Hét éves korára Nathan elérte az a szintet, hogy normális iskolába mehessen autista létére. Barátságosabb és szókimondóbb lett a fejlesztéseknek hála. Egy-két cselekvésén észre lehet venni még, hogy az, de őt semmiben sem tartja vissza.

-Megérkeztünk. -leparkoltam a kocsit és hátra fordultam a kicsikhez.  Szemeinkben tükröződött a boldogság. -Táskák meg vannak?

-Igen anya. -bólintott Nala.

-Szuper, akkor induljunk. -szállt ki az anyósról Pierre. Gyerekek is kimásztak, majd előttünk megálltak.

-Ügyesek legyetek, rendben? -hajoltam lejjebb.

-Úgy lesz. -adott egy puszit Nath, aztán a lányom is. Apjukat szintén megajándozták ezzel. Elbúcsúztak és kézen fogva besétáltak az épületbe.

Milyen gyorsan felnőttek. Hét évvel ezelőtt azon a májusi napon világra hoztam az életem legnagyobb kincseit. Törékenyek és aprók voltak és most azt nézem, ahogy sietnek be a mai első tanórájukra. Sejtettem, hogy gyorsan elfog repülni az idő, ezért igyekeztem mindent átélni velük és szerintem nagyjából sikerült is.

-Ame, édesem. Ne áztasd az egereket. -törölt le egy könnycseppet az arcomról. Fel se tűnt, hogy sírok.

-Menjünk haza. -az autó felé vettük az irányt és hazáig vezettem.

Otthon átöltöztem valami kényelmesbe és a konyhában összepakoltam a hozzávalókat, ami az ebédhez kell. A tepsis lasagne-t beraktam a sütőbe és mosogatni kezdtem.

-Mi lenne, ha visszabújnánk az ágyba? -osont mögém Pierre és a meleg lehellete csikizte a nyak hajlatomat.

-Azt nem tehetem meg, mivel még ki kell takarítanom.

-Csak egy kicsit. -csúsztatta le a kezét a seggemre, majd belemarkolt.

-Na de kérem. Szabad ilyet csinálni? -fordultam felé felvont szemöldökkel.

-Olyan cuki vagy, mikor bedurcizol. -vigyorgot és megbökte az orrom hegyét. Én a habos kezemmel felbátorodva, az összes habot ráfújtam. -Nem gondoltad meg magad? -kérdezte kis boci szemekkel, miután megtörölte a fejét. Ennek a nézésnek nem lehet nem nemet mondani.

-Oké. -adtam be a derekamat. -Sokszor úgy érzem, hogy három gyerekkel van dolgom és nem kettővel. -indultam meg az emeletre.

-Hát rosszul tudod. -mondta és a következő percben azt vettem észre, hogy a karjában vagyok. Elcippelt egészen az ágyunkig és óvatosan ráhelyezett. Fölém kerekedett és csók csatába hívott. Mindem porcikám őt akarta. Sosem volt olyan alkalom, mikor ne kívántam volna.

Tizenkettő óra körül felvettük az ikreket és hazahoztuk őket.

-Luna és Coco hátul van? -pillantott rám Nathan.

-Igen. Rakjátok le a táskát, öltözzetek át és mehetek is játszani velük. -simítottam végig a kis fejét.

-Rendben. -és besuhant a házba. Lazább, otthoniasabb ruhában kiszaladtak a kertbe és visítva kergették egymást.

Ki az a Coco? Ő kérem szépen egy lány husky kutya. Emlékeztek még mikor megígértem a páromnak a lappföldi kirándulásunknál, hogy kap tőlem egyet ajándékba? Betartottam a szavam és egy karácsonyi estén meg is történt.

~~~

2026. December 25. Péntek

Egybe gyűlt a Gasly és a Leclerc család a karácsonyfánál. Rengeteg ajándék hever a padlón, amik a kibontásra várnak. Gyerekek voltak az elsők a sorban, aztán a szülők, rokonok következhettek. Részemről Pierre ajándékát hagytam utoljára. Neki különleges dologgal készültem.

-Hunyd be a szemed. -kértem meg rá.

Miutám gondosan eltakarta a tenyerével az arcát, kisurrantam a meglepetésért. A pár hetes huskyt a karomba vettem, hogy még véletlenül se hallja meg a körmei kopogását és leleplezze magát a kis vakarcs. A család többi tagjai vagy videózták a jelenetet vagy nagy mosolyra húzták a szájukat.

-Kinyithatod. -szóltam neki. Hol rám, hol a kiskutyára nézett.

-Nem felejtetted el? -nyíltak el az ajkai egymástól. Azt hiszem nem számított rá, hogy tényleg megteszem.

-A szavamat adtam rá. -helyeztem az ölébe. -Boldog Karácsonyt. -csókoltam meg.

-Köszönöm. Most igazán megleptél. -simogatta a szürke fehér bundáját, majd megakadt a keze a bilétan. -Coco? -ráncolta össze a szemöldökét.

-Szerintem illik rá. Fehér szürke bunda, kék szempár. De ha nagyon szeretnéd, akkor megváltoztathatjuk.

-Nem, nem kell. Tetszik. -mosolyodott el. Közben a kicsik üvöltve üdvözölték az új család tagot.

~~~

Szóval így került hozzánk a husky. Luna-val már az első pillanattól fogva jól kijöttek. Kisebb harcok voltak, de figyeltek egymás éppségére.

Sok minden történt az évek alatt. Ez csak a töredéke, amit itt leírtam. Időközben Pierre-el összeházasodtunk egy szűk létszámú körben, a bátyám sikeresen bezsebelt kettő bajnoki címet és Pierre is gyűjtött néhány győzelmet az Alpine-al. Nagy teher ment le a válláról, amint átszerződtetett a francia csapathoz. Boldogabb és felszabadultabb lett. Valószínűleg bajnoki címre már nem esélyes, de nem bánja és örül, hogy még az álom munkájában dolgozhat.

Így állunk most. Aztán kitudja mit hozz a jövő...

Ig: _liluu.wpoldal_