🦋Don't Give Up On Me🦋 /Befejezett/

💜17💜

AMELIA LECLERC

Január 28. Péntek

Telnek a napok és a mai napig se vagyok teljesen jó. Nagyon megviselt lelkileg az incidens, de ezt nem is mutatom ki a külvilágnak. Ennek hála még mindig kerülöm a testi kontaktust. Puszit, ölelést és hasonlók. Harangszom magamra, hogy ezzel másokat megbántok. Tisztában vannak vele mi mindenen megyek keresztül, de nekem még is szívszorító. Próbálkoztam többször is, de a vége mindig ugyanaz. Elhúzódom és Zac képe jelenik meg. Azt hittem, hogy már elfelejtettem azt a férget. Most újra felelevenített mindent. Ismét megküzdhetek a démonjaimmal, de semmiképp nem lesz könnyebb, sőt inkább nehezebb.

Amióta itthon vagyok, Pierre a nap huszonnégy órájában sürög-forog. Délelőtt dolgozik, délután folyton mellettem van. Egy percre sem téveszt szem elől. Ha hússzor nem kérdezi meg, hogy minden oké, akkor egyszer sem. Értem, hogy félt és segít a mielőbbi felépülésben, de számára is megerőltető szerintem. Mindig velem van a gond és ő nyújt nekem támaszt. Kellemetlenül érzem magam emiatt. Olyan mintha csak rosszat okoznék Pierre-nek. Persze ez nem igaz, de akarva akaratlanul is ez jár a fejemben.

-Haza jöttem. -szakított ki a gondolataimból a francia.

-Szia. -vezettem a tekintetem az ajtó felé.

-Milyen napod volt? -akasztotta fel a kabátját.

-Unalmas...

Már az is megfogalmazódott bennem, hogy jobb lenne külön költözni. De ott vannak az ikrek. Nekik kell egy normális család, ahol felnőhetnek és ezt Pierre-el együtt hozhatjuk létre, nem külön-külön.

-És neked?

-Fárasztó. Ma a leszorító erőt szabályoztuk a kocsin. -ült le mellém a kanapéra. -Minden oké szívem?

-Aha. -biccentettem.

-Nem úgy tűnik. Bármi nyomaszt, nekem elmondhatod, ugye tudod?!

-Igen. -sóhajtottam. -Úgy érzem visszafoglak téged. -nyögtem ki azt, amin sokáig rágódtam.

-Pedig tévedsz. -vettük fel a szemkontaktust.

-Velem csak a baj van. Szerencsétlen életem van, amiben segítesz és ezt nem tudom visszaadni neked ugyanezt. -vettem egy mély levegőt, hogy ne sírjam el magam.

-Először is nem szerencsétlen az életed, ugyanis itt van a két apróság, Charles, Charlotte és még sokan mások. Másodszor meg nem akadályozol semmiben. Mindenkivel történnek rossz dolgok, de ezek csak erősebbekké tesznek minket. Nálam is ott volt Anthoine és a baleset. Te mindvégig mellettem maradtál. Tudod miért? Mert szeretjük egymást. Ame, kiegészítjük az életünket azzal, hogy számítunk a másikra. -gyengéden tapintotta meg a kézfejemet és csodák csodájára a testem nem ellenkezett.

-Akkor mond, hogyan lehetnék jobban? -pillantottam fel fátyolos szemekkel.

-Mi nem tudjuk ezt helyre hozni. Épp ezért kerestem fel valakit, aki segíthet rajtunk. Elhiszem, hogy nem jössz ki jól minden esetben az orvosokkal, de egy próbát megér.  Vasárnapra kértem időpontot egy pszichológushoz.

-Remélem tényleg hasznos lesz. Jó lenne kijönni ebből a sz*rból. -kuporodtam összébb.

Január 30. Vasárnap

-Arra megkérhetlek, hogy nem ellenszegülsz? -hagyta abba a járkálást Pierre a folyosón, majd leguggolt előttem.

-Hát nem ígérem, de megpróbálom. -bólintottam.

-Csak segíteni akar, semmi más. És hidd el, felszabadultabb leszel egy ilyen találkozó után.

-Biztos?

-Biztos. Mint tudod, járok sportpszichológushoz. Eleinte bátortalan voltam, de idő után jobb lett és sok dolgot köszönhetek neki. Bármikor meghallgat és segít.

-Amelia Leclerc. -szólított az asszisztens. Pierre-el felálltunk és besétáltunk a szobába. 
Bent egy harminc körüli nő fogadott minket és illedelmesen felállt, majd nyújtotta is a kezét.

-Jó napot! Dr. Clark vagyok. -mutatkozott be. -Kérem foglaljanak helyet. -biccentett az asztala előtt lévő kanapéra.

-Előre leszögezem, hogy csak beszélgetni fogunk. Nem kötök bele az életébe. Az én feladatom az, hogy a számára feldolgozhatatlan emléket helyre tegyük és a jövőben normálisan élhesse az életét. Kedves barátja említett pár dolgot, de szeretném öntől is hallani. -könyökölt fel az asztalra és türelmesen várt a válaszomra.

-Azt se tudom hol kezdjem...

-Ami friss és a legjobban fáj. -suttogta a francia.

-Zac a sulis éveimben jelent meg. Buliban találkoztunk először, ami után a napjaim rosszabbodtak. Egy hét múlva pedig suli után megpróbált megerőszakolni, de Pierre arra járt és megmentett. Végül magán tanuló lettem, így távol maradtam tőle egészen múlthét péntekig. Az ismerősömmel voltam a nizzai plázában, mikor megjelent. Én lefagytam és ezt ő kihasználva elkezdett fogdosni. Később elvitték és a barátom is megérkezett addigra. -ahogy elmondtam, mintha egy kicsit könnyebb lennék. Még érzem azt a fajta szorongást, de nem olyan erő teljesen.

-Lett valami következménye ezután? -kérdezett Dr. Clark.

-A testi kontaktust kerülöm mindenkivel szemben és emiatt szörnyetegnek gondolom magam.

-Nem az Amelia. Erről ön nem tehet, de viszont újra fel kell építeni az érzelmeket.

-És azt hogyan?

-Bíznod kell az emberekben. Tölts több időt a szeretteiddel. És említetted, hogy
félsz Pierre tapintásától, így vele is kapcsolatot kell létrehoznod. Hosszú út lesz, de megtudjátok csinálni. Nem ismerlek titeket annyira, de elég csak rátok nézni és látom, hogy mennyire összetartóak vagytok. -szavak hatására a barátom szemébe pillantottam és önkéntelenül elmosolyodtam. A nézése is azt sugallta, hogy menni fog nekünk.

-Szervezzetek olyan programokat közösen, amikben jól érzitek magatokat és szép emlékként marad meg. Ezekkel fogjuk kiegyenlíteni a rosszakat. És vég szóként legyetek türelmesek egymással szemben. Nem kell elsietni semmit. Apránként haladjatok.

-Köszönjük szépen Dr. Clark. -felelte a francia vigyorral az arcán.

-Ez a munkám. -biccentett a pszichológus. -Lia, ha neked bármilyen kérdés megfordul a fejedben vagy valakivel szívesen beszélnél, én itt vagyok és meghallgatlak.

-Rendben, észben tartom. -álltunk fel a párommal a kanapéról. -További szép napot! -köszöntünk el, majd kiléptünk a szobából.

-Na milyen? -firtatott Pierre.

-Tényleg jobb egy kicsit.

-Én megmondtam.