🦋Don't Give Up On Me🦋 /Befejezett/

💜34💜

AMELIA LECLERC

Július 23. Kedd

Egy kis idő eltelt, amióta megtudtuk, hogy a kisfiúnk autista. Nem mondanám, hogy sikerült feldolgozni, de már rajta vagyunk az ügyön. Azóta voltunk a kivizsgáláson is, ahol 100%-ban megállapították Michael elvét. Megkaptuk a papírokat és jövőhéten Szerdán elmegyünk az első fejlesztő órára.
Ma viszont kiugrok a városba és még jobban beleásom magam ebbe a témába, hogy Nathan-t a lehető legjobban támogassuk.

-Rád bízhatom akkor őket? -öleltem át Pierre-t.

-Persze, nem lesz semmi baj. -puszilta meg a homlokom.

-Kaja a hűtőben és legyen felhangosítva a
telefon.

-Értettem anya. -mosolygot a szemét forgatva közben.

-Kitartást és ha bármi baj van, akkor...

-Ame ma tuti nem fogsz eljutni a könyvtárba, ha így haladsz. -vágott szavamba.

-Jó na, szeretlek titeket. -viharoztam ki a házból és útnak eredtem.

Pierre-el az egyik este leültünk mondhatni megbeszélni a történteket, ami végül lelkizésbe ment át. Az ikrek születése óta talán ez volt a legkomolyabb összezörrenésünk.

~~~

A gyerekek már rég aludtak és én is aludni készültem, de egyszerűen nem hagyott nyugodni, hogy Pierre még nincs fent az emeleten. Halkan leballagtam a földszintre és egyből megütötte a fülemet a folytonos puffanások. Rögtön tudtam, hogy hol van a francia. A játékszoba melletti kisebb edzőterembe nyitottam be. Épp hogy benéztem, a falra felszerelt tükrőkből láttam őt, ahogy egy boxzsákot püföl. Felső testét nem takarta semmi, így tisztán látszott ahogy megfeszülnek  az izmai minden egyes lendítésnél. Lassan becsuktam mögöttem az ajtót és odabatyogtam.

-Beszélhetnénk? -tettem fel nyugtalanul.

-Légyszives hagy magamra. -abbahagyta a boxolást a mondat erejéig, de rám se nézett. Mellkasa fol-le emelkedett és izzadság cseppek csordulnak le a homlokán. Elég régóta lehet itt.

-Kérlek. -könyörögtem.

-Minek?! Tudjuk mivel van dolgunk. -ütött egyet a fekete zsákba.

-Épp ez az, hogy nem. Megkéne osztanunk egymással a gondolatainkat, de inkább elnyomjuk.

-Könnyű mondani. -fújtatott. -Ott van a munkám, ahol most minden balul sül el. Lehetne egy normális autóm, hogy esetleg jó eredményeket tudjak elérni, de nem. Sorra jönnek a hibák és én vele párhuzamosan veszítem el a hitemet. Azon elmélkedem, hogy átszerződtetek máshova, de az Alpha Tauri annyira a szívemhez nőtt. Ha ott hagynám a csapatot, az se biztos, hogy lenne helyem. Ebben a tudatban élek már heteken keresztül. És akkor nem is beszéltem még Nathan-ről. -hadarta már olyannyira, hogy az erek is megduzzadtak a nyakán. Komorsága hamar elillant és félelem jelenik meg az arcán. Ajkát beharapta és félre nézve a könnyeivel küszködött, de mind hiába. Pillanatokon belül kibuggyant az első könnycsepp.

-Ame ez már túl sok nekem. Nem fogom bírni. -huppant le egy székre és kezével közre fogta a fejét.

-Pierre, figyelj. -guggoltam le elé. -Amint elutazol, újra egyedül leszek a kicsikkel. A fiúnknak extra figyelem kell, mindeközben Nala-t sem felejthetem el. Eltérő az érdeklődési körük és már nem vannak el egymással úgy, mint kicsi korukban. Nala nyitna felé, de elutasítja Nathan. A szívem szakad meg ilyenkor. Dolgozom is és a kettő együtt megerőltető nagyon. Ennek ellenére hiszem, hogy megtudjuk csinálni közös erővel. Elmondhatatlanul nehéz most ez a családnak, ámde muszáj kitartanunk és erősnek lennünk a kicsik miatt. Nem tudhatjuk, hogy Nathan hogyan fejlődik, de pozitívan kell látnunk a dolgokat. -tenyeremet az arcára helyeztem és hüvelykujjammal letöröltem a sós cseppeket. Némán lehunyta a szemét és szorosan magához húzott. Perceken át éreztem a remegő mellkasát. Rég volt Pierre ennyire összetört.

Megnyugodásunk után, befeküdtem az ágyba, míg a párom lefürdött. Fél álomban voltam, mikor bebújt mögém. Hajamat elsöpörte a nyakamból és a fülemhez hajolt.

-Köszönöm, hogy vagy nekem. -szavai mosolygásra késztettek, majd átfordulva a másik oldalamra, belefúrtam magam a mellkasába.

~~~

Kocsimat lezártam és besétáltam a könyvtárba. Kutakodni kezdtem a sorok közt, de sehol nem találtam ehhez hasonló könyvet. Egy nő kicsivel arrébb könyveket pakolgatott. Fogtam magam és felé indultam.

-Jó napot! -köszöntem.

-Jó napot! Segíthetek valamiben? -mászott le a létrájáról.

-Igen. Autizmussal kapcsolatos könyveket keresek.

-Kövessen. -legyintett egyet a levegőben és egészen az emeletig vonultam utána. -Itt talál majd jócskán. -mutatott a könyvpolc elejére.

-Köszönöm. -biccentettem. Körülbelül húsz perc telhetett el és nem egy kötetet nyitottam ki. Szóról szóra le vannak írva a jellemzők.

"Az autizmus szociális, kommunikációs kognitív készségek minőségi fejlődési zavara, amely az egész életen át tartó fogyatékos állapotot eredményezhet."

"Minden 100 típusosan autizmussal élő gyermekből kb. 5 válik önálló felnőtté, 25-30 jelentős fejlődést mutat, de támaszt, ellenőrzést igényel, a többiek súlyosan fogyatékosak és ellátásra szorulnak."

Olvasva a sorokat, egyre jobban látok bele az autizmus világába. Ilyen élet vár Nathan-re és ránk. Fejlődhet a kicsi agya, de megeshet, hogy az élete további részében segítséget kell nyújtani. Mindehhez pedig az ő gondolkodásukhoz
szükségszerű az elfogadás. Enélkül nem bírnánk egy lépést tenni előre.

Ig: _liluu.wpoldal_