🦋Don't Give Up On Me🦋 /Befejezett/

💜44💜

PIERRE GASLY

December 8. Szombat

A hálószoba ajtáját halkan becsuktam és ágyba bújtam. A telefonon megnéztem néhány üzenetet, átpörgettem a social médiát, majd lezároltam a készüléket. Olvasó lámpát lekapcsoltam és lehunytam a szemem.

Átfordultam a másik oldalamra. Kitakaróztam. Hasamra feküdtem. Egyszerűen sehogy se jött rám az álmosság. Kattog az agyam a mai nap után. Nem is csodálom. A szoba plafonját szugerálom, mikor lépés hangokra fülelek fel.

-Apa, bejöhetünk? -kérdezte a fiam.

-Persze, gyertek ide. -paskoltam meg magam mellett az ágyat. Felugrottak hozzám és neki dőltek az ágytámlának. -Ti sem tudtok aludni?

-Nem igazán. -rázta meg a fejét Lala.

-Megértem. -közben felkapcsoltam a kis lámpát, hogy lássuk is egymást.

-Anya felfog épülni? -pillantott rám ragyogó szemeivel Tonio.

-Remélhetőleg igen. Mindent megteszünk azért, hogy itthon legyen köztünk.

-De miért beteg? -kuporodott összébb a kislányom.

-Ez hosszú prücsök. -hajtottam le a fejem.

-Mond el kérlek. -fogta meg a kezem.

-Súlyos betegsége van anyátoknak, de az orvosok ügyelnek az egészségére. -ennél egyszerűbben és szebben nem tudtam volna megfogalmazni nekik. Próbáltam nem rájuk ilyeszteni.

-Ugye nem fog.. -akadt el Lala szava és sírva fakadt. Tonio is szipogni kezdett.

-Nem lesz semmi baj. -vontam őket a karjaim alá, hogy ezzel is megnyugtassam a kis lelküket. -Amikor csak tehetjük, meglátogatjuk és támogatjuk. Holnap amint felkel a műtétből, megszeretgethetitek.

-Okéé. -válaszolt ásítva Tonio, ami után reflexből az órára néztem. Tizenegy óra elmúlt.

-Későre jár, ideje aludni.

-Itt maradhatunk veled? -könyörgöt Lala.

-Hogy ne. -kényelmesen elterültünk és a fejüket a mellkasomra helyezték. Így merültünk el mély álomba, összebújva. Csak Ame hiányzott mellőlünk.

Másnap reggel nyugisan elkészültünk és olyan tíz óra környékén a kórházba indultunk. Az épület harmadik emeletére érve a kicsik futásba eredtek egészen az anyjukhoz. A szoba tele volt orvossal és ápolókkal. A műtéthez készítették elő, ami nemsokára bekövetkezik. Minden kedves és támogató szóval elláttuk a feleségemet, majd gyors puszi váltás után a műtőbe tolták. Lalával és Tonioval leültünk a folyosóra és türelmesen vártunk.

Két órával később is változatlan a helyzet. Az ikrek nem bírták tovább és rám dőlve álomba szenderültek. Őket viseli meg a legjobban.
Ujjbegyeim lányom szőkés-barna hajába vándoroltak és lassú mozdulattal elsöpörtem a pihe arcából a kósza tincseket. Szememmel végig vizslattam vonásait. Kis pisze orra, hosszú szempilla, vékony ajkak. Az anyjára ütött egy az egyben, kivéve a tenger kék íriszeit. Mi lesz velünk, ha a sors máshogy akarja Ame jövőjét? Hogy elveszíthetem azt a nőt, akit mindennél jobban szeretek? Bízom a legjobbakban, de fel kell készülni a legrosszabbra is. Az ikrek számára én lennék az egyetlen. Nem hagyhatom utána őket hátra, amikor versenyezni megyek a világ másik végére.

-Még tart az operáció? -jelent meg a legjobb barátom a kis családjával.

-Igen. Két órája, hogy bent vannak. Remélem nincs nagyobb baj. -megtelítettem a tüdőmet levegővel, majd szakadozottan fújtam ki azt.

-Látom az ikrek elfáradtak. -ült le Charlotte Eliottal együtt.

-Az éjjel sokáig voltunk fent. Érdeklődtek az anyjukról. Végül pedig összebújva aludtunk el. Megterhelő ez az egész és még nem is látjuk a fényt az alagút végén.

-Le fogja győzni a rákot. Le kell, hogy győzze. -nézett Charles a műtő felé gondterhelten. Nem tudom, hogy vonzotta vagy csak szimplán egybe esés, de pont akkor lépett ki az ajtón egy orvos.

-Önök Amelia Leclerc-Gasly hozzátartozói? -kérdezte a doki ránk pillantva. Mindannyian bólintottunk. -Rendben. Sikeresen eltávolítottuk az elváltozott területet. Vért is vettünk le, amit tovább küldünk a laborba kivizsgálásra, hogy nem-e fertőződött meg más belső szerve. Jelenleg még alszik, de tíz perc múlva bemehetnek a szobájába.

-Köszönjük. -válaszoltam megkönnyebbülten. Az orvos távozott és magunkra hagyott.

-Zene füleimnek. Már csak az eredményre kell várnunk. -lélegzett fel a monacói.

-Amelia néni meggyógyul? -faggatózott Eliot.

-Egyelőre úgy néz ki kicsim. -puszilta homlokon a fiát Charlotte.

-Nala, Tonio ébresztő. Anya fent van. -ébreszgettem a gyerekeimet. Szemeikből egyből megszűnt a fáradtság jelei és indulásra készen álltak. -Látom kipihentétek magatokat. -vigyorogtam, aztán a csipet csapattal Amehez tartottunk. A kicsik szó szerint berontottak a szobába, amit csöppet sem néztem jó szemmel. A feleségem még félig kómásan ránk irányította a tekintetét és mosoly fagyott az arcára.

-Hogy vagy tökmag? -kérdezte az unokatestvére.

-Tompán érzem magam. Biztos az altató hatása. Mennyi ideig voltam bent?

-Kicsit több mint két óra. Minden jól ment. Egyedül a minta vétel eredménye kérdőjeles. -fogtam meg a kezét.

-Köszönöm, hogy itt vagytok.

-Ne köszönd Lia, ez természetes. -lépett az ágy végéhez Charlotte.

December 10. Hétfő

-Pierre, tudna jönni egy pillanatra? -dugta be a fejét Dr. Grey az ajtónál.

-Persze. -halkan kiosontam az alvó Ame mellől. Két nap telt el a műtét óta. Nem sok minden változott. A kedvesem továbbra is gyengélkedik, sőt. Többször emlegette, hogy nehezebben lélegzik. Mintha mázsás súly lenne a tüdején. Azonnal szóltunk az orvosoknak, akik cselekedtek is. Egy oxigén maszkot kapott Ame, ami által könnyebben szívja be a levegőt. Viszont nyugtalanító, hogy nem tudjuk ennek az okát. Most talán a doki tudja rá a választ. -Mondja, hogy jó hírekkel rendelkezik. -reménykedtem a szívem legmélyén.

-Sajnálom, de nem. Amelia vér mintáját kivizsgálták. Rossz indulatú daganatról van szó és szétterjedt a testében. A tüdeje is érintett. -lesújtó hír hallatán le kellett ülnöm az egyik székre. Forgot velem együtt a világ

-Akkor ezért szükséges az oxigén maszk. Van egyáltalán kiút ebből? -néztem fel már már könnyes szemmel.

-Egyedül a sugár kezelés, de így is tíz százalék esélye lenne a felépülésre.