🦋Don't Give Up On Me🦋 /Befejezett/

💜40💜

AMELIA LECLERC

Október 30. Kedd

Autó kormányára támasztva az állam, bambultam az ablaktörlőt, ami a lezúduló esőt söpörte le a szélvédőről. Az eget beterítették a szürke felhők, amik kiadták magukból a víz mennyiséget. A süvítő szél pedig az elszáradt faleveleket széthordta a város ninden pontján. Ez az időjárás még jobban rányomja a bélyeget a mai napomra. Tizenöt perccel ezelőtt tudtam meg, hogy milyen betegségem van. Ez volt a legutolsó gondolatom az összes közül és ebben hittem a legkevésbé. És végül mi lett? A labor pont ezt adta ki. Cseppet sem voltam rá felkészülve, de a váratlan dolgokra nem is lehet. Hogy megtudjátok mi is ez, menjünk vissza pár órával előrébb...

~~~

Idegesen döcögtetem a lábam a kórház szagú épületben, arra várva, hogy meghalljam a dokitól az eredményt. Ma reggel jöttek meg a papírok és rögtön fel is hívtak. Vásárlásra hagyatkozva, bíztam Pierre-re az ikreket és bejöttem a rendelőbe.  Mondanom sem kell, hogy mennyire félek. El sem tudom képzelni, mi vár rám odabent.

Két perc elteltével nem bírtam megülni a seggemen, így járkálgatni kezdtem az üres folyosón. A falra ragasztott betegségekről szóló plakátokat olvasgattam, mikor ajtó nyitódásra figyeltem fel.

-Amelia, kérem jöjjön. -intett maga felé a nő. A lábamra hirtelen mintha mázsás súly nehezedett volna. Konkrétan vonszolnom kellett magam a vizsgálóig.
Letelepedtem Dr. Grey elé és a szemébe pillantottam. Nem sok jó szűrődött ki belőle.

-Kedves Amelia. -szólalt meg rekedtes hangon. -Sajnos nem túl kecsegtető hírekkel rendelkezem.

-Mi van a papírra írva? -kezeim izzadságban úsztak és a levegőt is élesebben szívtam be. Pár percig kínos csend honolt a szobában. Csodálom, hogy nem hallatszódott ki a heves szívverésem. Kisebb hezitálás után átcsúsztatta a minta vételem adatait.

-Önnek méhnyakrákja van. -nem is az orvosra, hanem a lapra szegeztem a tekintetem és többször is átolvastam a sorokat. Rákkal diagnosztizáltak az eredmények alapján. Kezemre helyeztem a fejemet és lehunytam a szemem. Még szerencse, hogy ülök, különben összeestem volna.

-Tudom, hogy ez most nehéz Amelia, de van még kiút. Nem tűnik olyan súlyosnak, hogy ne lehessen visszafordítani. Sugár kezeléssel meg lehet állítani. -előttem lévő nő beszédét tompán hallottam, de mégis tisztán értettem...

~~~

A maró sós cseppek immár hatodik napja járják végig az arcom domborulatait. Szürke tájban merengtem , miközben azon elmélkedtem, hogyan is tájékoztassam a családom. Egyáltalán jó ötlet, ha még ma elmondom nekik? Vagy várjak vele, míg lerendezem magamban a helyzetet? Szerintem a második opciónál maradok.
Belemarkoltam a kormányba és sírva üvöltöttem. Volt néhány évnyi nyugtom és most huszonkilenc éves létemre rákkal kell szemben állnom. Miért? Miért nem élvezhetem az életemet?

Anyós ülésen pihenő táskámból zsebkendőt vettem ki és megtisztítottam az arcom. Nem mehetek úgy haza, hogy szét vagyok esve. Egyelőre elég, ha én aggódok magamért.
Ölemben a telefonom rezgett egyet és Pierre neve jelent meg a képernyőn. Már csak ez hiányzott.

Pierre:
-Minden oké, édesem? Másfél órája, hogy elmentél.

Nagy adag oxigénnel megtöltöttem a tüdőmet, majd pötyögni kezdtem a szavakat.

Amelia:
-Persze, csak elhúzódott a vásárlás. Indulok is haza. Gyerekek?

Pierre:
-Kutyákkal bohóckodnak. Óvatosan az úton. Szeretlek

Amelia:
-Én is nagyon

Lezároltam a készüléket és ledobtam a mellettem lévő ülésre. Slusszkulccsal elindítottam a kocsit és kifordultam a közútra. Hazatérésemig sikerült lehiggadnom. Beparkoltam a garázsba és összeszedve a gondolataimat léptem be az otthonomba.

-Megjöttem. -szóltam a többieknek, jelezve itt létemet.

-Szia. -csókolt meg a férjem. -Add ide a szatyrokat. Beviszem a konyhába. -készségesen elvette a teli pakolt szatyrokat. Azért nem felejtettem el beugrani egy boltba útközben. Feltűnő lett volna, ha üres kézzel térek vissza két óra "vásárlás" után.

-Anya anya. -szaladt hozzám Nathan. -Csinálunk ma valamit?

-Mire gondolsz? -döntöttem oldalra a fejem.

-Esetleg süthetnénk brownie-t. -hozta fel az ötletet Nala.

-Nem is rossz. Irány a konyhába. -Pierre pont végzett a kipakolással, mire beértünk. A jól bevált receptet előkerestem, majd a hozzávalókat is kikészítettük. Csokikat felolvasztottuk és a tojást is felvertük. A lisztet adagoltuk bele, mikor apa belisztezte a lányunk orrát. Innentől nem volt megállás. Elszabadult maga a pokol. Gyerekek belendültek és lisztes pamacsokat dobáltak egymásra. Kisebb játszmázás után, mintha bomba robbant volna. De ezt az idilli pillanatot félbe szakította az agyam. Vajon végig nézhetem, ahogy az ikrek felnőnek? Hozódott fel bennem a kérdés csak úgy. Nagyon remélem, hogy igen. Látni szeretném, ahogy tovább tanulnak az egyetemen, párkapcsolati tippeket kérnek tőlem, majd unokáink lesznek.

-Ame. -szólítgatott a francia.

-Itt vagyok. -ráztam meg a fejem.

-Testben biztos. Hány fokra tegyem a sütőt?

-Kétszáz elég lesz. -mondtam. Mosatlanokat a mosógépbe raktam, letakarítottam a lisztes pultot és amint beküldtem a kicsiket, Pierre mellém lopakodott.

-Nagyon nem tetszesz nekem. Biztos, hogy jól vagy? -simította végig a csupasz karomat.

-Igen. -biccentettem. Nem is erőltetve tovább a témát, bementünk és a tv előtt leültünk.

Ig: _liluu.wpoldal_