🦋Don't Give Up On Me🦋 /Befejezett/

💜25💜

AMELIA LECLERC

Május 26. Csütörtök

Hét nap. Hét nap és a karjainkba foghatjuk a gyermekeinket. Ahogy kezdődött ez a terhesség, annak most az ellentéte történik. Elején megöltem volna őket. Meg akartam válni tőlük, mert gyengének éreztem magam. De fordult a kocka. Hálásabb vagyok napról napra. Minden este gyönyörködünk és beszélünk hozzájuk Pierre-el. Ha lehetne, azt kívánnám, hogy sose érjen véget ez a pillanat.

Mikor a májusba léptünk, a francia csak még figyelmesebb lett. Itthon léte alatt az összes mozdulatomat lesi. Ha viszont versenyhétvégén van, akkor szabadidejében felhív és órákat beszélgetünk -még az időzónák ellenére is- . A szezon következő futama Monaco, ami vasárnap lesz megtartva. És most kivételesen kint vagyok Pascale-al, hogy szurkolhassunk a bátyámnak és a páromnak. Valószínűleg ez az utolsó verseny, amit nyugodtan megtudok nézni.

Lassan a második szabadedzés következik. A barátomat kísérem vissza a boxba, hogy aztán felmehessek a paddock clubba.

-Vigyázz magadra. -leheltem egy csókot a a szájára, mielőtt visszaöltözött volna.

-Rendben anya. -mosolygot, majd felhúzta a sisakját és az autóba pattant. Egy utolsó pillantást vetettem rá és felindultam az emeletre. Mire felértem, már zöld utat kaptak és kigurultak a pályára. Pascale-t kezdtem elkeresni, de végül egy Mia-ra bukkantam.

-Ciao Mia. -köszöntem és széttártam a karom egy ölelésre.

-Szia Lia. Hogy hogy itt? Azt hittem, hogy már az utolsó hónapokban nem leszel kint. -lepődött meg rajtam.

-Így volt aztán változtak a tervek. Nem hiszem, hogy a szülés után már kitudok jutni futamokra a kicsikkel, de majd elválik. -rántottam meg a vállam.

-Mennyi is van hátra? Két hét? -elmélkedett.

-Egy hét kereken.

-Uhhh...gyorsan eltelt ez a kilenc hónap. -döbbent le.

-Nekem mondod. Várom, hogy velünk lehessenek, de még is szíven üt, hogy mindjárt vége az "áldott" állapotnak. -rajzoltam idéző jeleket a levegőbe az áldott szónál.

-Ennyire nehéz volt? -érdeklődött az olasz lány.

-Sajnos igen. Első három hónapban rosszullétek, érzelmi ingadozások. Utána volt egy kisebb baleset, ami szintén mély nyomott hagyott. És végül az utolsó trimeszterben pedig költöztünk.

-Nem irigyellek, de látszik, hogy egy erős nőt faragtak belőled. Hasonlóan, mint Charles.

-Hát nem mindig voltam erős, főleg pár évvel ezelőtt. De valaki által sikerült legyőznöm minden gondomat. -mosolyogva tekintettem ki az ablakon át a pályára. -És veletek mi a helyzet? -kérdeztem felőlük.

-Nem a legjobban. -sóhajtott egy nagyot. -Szeretne összeköltözni velem, de én nem érzem úgy, hogy itt lenne az ideje. Nagyon szeretem, viszont korainak találom még ezt.

-És Landonak pedig nem tetszik, jól gondolom?!

-Nem igazán. Sokat vitázunk és emiatt még jobban elbizonytalanodtam. -gyűltek könnyek a szemében.

-Próbaljak beszélni vele? -ajánlottam fel.

-De az milyen már. Lando legjobb barátját megkérni, hogy beszéljen a fejével?!

-Ugyan Mia. Egy barátért bármit. -léptem közelebb hozzá és a kezemet a vállára helyeztem.

-Oké. Köszönöm szépen Lia. -mosolygot végre.

-Na ezt a mosolygós énedet szeretném látni. Találunk rá megoldást, hogy jó legyen.

Edzés végeztével Mia-val elváltak útjaink. Ő visszament Lando-hoz, míg én Pierre öltözőjébe tértem be. Nem sokba tellett, mire a barátom betoppant.

-Na milyen volt? -álltam fel, hogy megöleljem.

-Fogjuk rá, hogy jó, de még nem az igazi. Este itt kell maradnom. És neked, hogy telt a napod? -simított el egy tincset az arcomból.

-Mia-val összefutottam véletlenül a clubban, de legalább egy jót beszélgettünk. Nagy gond lenne, ha holnap Lando-val lennék? -fürkésztem a nyomot arcát.

-Nem, dehogy. Úgy is rég láttátok egymást.

-Ez igaz. -biccentettem.