Fagyott mosoly

𝟏. 𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭

𝐀𝐥𝐥𝐢𝐞

Úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban meghalhatok. Hogy bármelyik pillanatba összeomolhat a tüdőm, vagy elvérzhetek. Az egész testem lángol a fájdalomtól, de a szememet nem tudom kinyitni. A sötétség körbe vesz és érzem, hogy szépen lassan elnyel. A testem hidegért könyörög. Nem akarok meghalni! Nem így akarok meghalni! Az ujjaimat égeti a jég hideg beton. Miért ég az egész testem, ha alattam a beton viszont hideg? Ilyen a halál? Így érkezik? Az ember szénné ég, míg a lelke szépen lassan elhagyja a testét?

Mindent hallok magam körül. Hallom a cipő trappolást, az eső kopogását, a fém reccsenését és csikorgását. A szirénákat. Hallom a mentősök szirénáját. Értünk jöttek. Hogy megmentsenek mind a hármunkat.

- Hölgyem? - kinyitom a szememet, a hirtelen világosság majdnem, hogy megvakít. Itt nem esik az eső, nem fekszem a hideg betonon, nem ég a testem. Ülök, és be vagyok kötve. - Hölgyem? Jól van? - riadtan nézek a kezemre. A vér egyszerűen csak eltűnt, de biztos vagyok benne, hogy véreztem. Aztán a ruhámra esik a pillantásom. Nem vizes. Nem vizes a ruhám, pedig szinte szétázott a nyári zivatar miatt. - Hívjak egy orvost? Mentőt?

- Mentőt ne! - nézek a nőre közben pedig tiltakozom. Nem orvosi ruhába van. Ő nem egy nővér. Hanem egy légiutaskísérő. Haja a feje oldalán van felkontyolva, szája nagyon élénk piros rúzzsal van kihúzva. Én pedig nem fekszem az összeroncsolódó autó mellett. Meg kell nyugodjak.

- Biztos jól van?

- Igen, minden rendben.

- Kérem, akkor hagyja el a repülőt! Több, mint 20 perce érkeztünk meg.

- Tessék? - gyorsan kötöm ki a biztonsági övet. A nő arrébb megy, hogy el tudjam érni a csomagomat. Majd az ülés alól kihúzom a másik táskámat és a vállamra kapom.

- 20 perce már mindenki elhagyta a repülőt. Biztos, hogy jól van? Szerintem pánikrohama volt.

- Nem dehogy! Jól vagyok. - jól vagyok és életbe vagyok.

- Az arca, csupa fehér, mintha szellemet látott volna, homloka pedig csupa víz.

- Csak a meleg. - magyarázom legyintve. - Bocsánat, ha fennakadást okoztam.

- Nincsen semmi gond! Örülünk, hogy ezt a légitársaságot választotta. Legyen további szép napja! - egy bólintással megköszönöm, majd leindulok a repülőről.

Miután magamhoz vettem a bőröndömet, elindulok a reptér kijáratához. Apa azt üzente eljön értem vagy ha ő nem tud, akkor elküldi Derek-et. Őszintén nem tudom kinek örülnék jobban. Édesapámnak, akit itt hagytam, mert anyuhoz költöztem egy évre. Vagy az iker bátyámnak, aki ugyan mindig is köcsög volt velem, de ő nem venné annyira a szívére, hogy elmentem. Lehet hiba volt haza jönnöm. Nem tudok apu szemébe nézni.

Lassan sétálok a kijárat felé. Erősen markolom az egyik kezemmel a bőröndöm fogantyúját, a másik kezemmel pedig megigazítom a vállamon a táskát. Nagyot nyelve teszem ki a lábam a kijáraton. Forog a gyomrom, és hányingerem van. A nap egyszerűen éget, vöröses szőke hajamat egy csattal rögzítettem a fejemre. Szétnézve a parkolóba keresem a családom egyik tagját, de nem látom őket sehol.

- De rég láttalak Allie! - hallom meg apu hangját a hátam mögül. Felé fordulok, mire szinte azonnal az ölelésébe is zár. - Ne haragudj, hogy késtem, de hatalmas volt a forgalom. - nem változott egy szemernyit sem. Barna hajába az ősz tincsei ezüstösen csillognak. A mosolya kedves, ölelése gyengéd.

- Semmi gond, nem késtél.

- Késtünk. - javít ki egy másik férfihang. Derek. Megfordulva megpillantom a bátyámat, akinek a kezébe egy sós perec van. Arcán ott a szokásos lusta mosoly. Haja, mint az enyém, vörösen ragyog, szeme csillog, az egész lénye... Olyan életteli.