Fagyott mosoly

𝟒𝟗. 𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭

𝐀𝐥𝐥𝐢𝐞

Hétfőn alig bírtam végig ülni az előadásokat. Kislány korom óta álmom, hogy híres festő legyek, de mindig is félve mutattam meg a festményeimet. Még anyuéknak is, pedig ők a szüleim. Akik a legjobban ismernek, és akikben a legjobban megbízom. És most is bennem van ez az érzés. Lehet, hogy a mai kiállítás a jövőmet befolyásolja. Hogy az egyik híres festő, a szárnya alá vesz, hogy tanuljak. Hogy minél jobb és jobb legyek.

Ezért igen, izgatott vagyok. De mégis az ujjaimat tördelgetve lépek ki az egyetem kapuján, mert elbizonytalanodom. Lehet a közelükbe sem érek azoknak a művészeknek. Lehet minden ismerősöm csak kedves akar lenni, ezért nem mondják meg, mennyire rossz, amit csinálok. Mikor befejezek egy festményt, mindig büszke vagyok magamra, és igen, én vagyok az, aki a legkritikusabb a művemmel, mégis látom benne a munkát és a „nem rossz" kifejezést, ami arra sarkall, hogy folytassam és abba ne merjem hagyni.

Greg haza visz, majd együtt megyünk a kiállításra. Azt mondta hogy át kell öltöznöm, mert ez nem olyan esemény, ahol megjelenhetek bő pulcsiba és farmerbe. És igaza van.

Mikor megérkeztem Oronoba, és megkezdtem az egyetemet akkor Gregtől sosem fogadtam el, hogy autóval haza vigyen. A baleset miatt nem mertem autóba szállni. Egyedül apu, Derek és Aaron kocsijába mertem utazni. Azóta ez megváltozott. Gregtől is elfogadom a fuvart, ahogyan Dominictól is, aki nem rég rakta le a kocsira a jogsit. Volt már jogsija motorra, de Stacey miatt megsiettette a B kategóriás jogosítvány t. A kocsitól való félelmem már nem olyan erős, mint fél éve, és én ezt pozitívumként fogom fel.

Greggel együtt végeztünk, viszont elintézni valója van a titkárságon így odaadta a kocsija kulcsát, hogy beüljek míg megvárom. Nagyjából 2 percet voltam a szabad levegőn, de szétfagyok. Az orrom biztosan olyan piros, mind Rudolfé, és még a sapkám alatt is érzem, hogy a fülem ugyanolyan piros. A zsebemből az ölembe teszem a telefonomat, majd összedörzsölöm a kezemet, hogy felmelegítsem. Az ölemben a telefon csörögni kezd, mire felhagyok az ötlettel. A kezem jég tömb marad. Stacey neve jelenik meg a kijelzőmön, majd elhúzva a zöld kis gombot fogadom a hívását.

- Abbot, merre vagy? - szegezi nekem azonnal a kérdést.

- Az egyetem parkolójába. - mondom közben pedig kinézek az ablakon Greget keresve, de nem látom nyomát. - Greg visz haza, viszont valamit el kell intéznie a titkárságon.

- Akkor most felhívom. - mondja dühösen.

- Ne! Ne tegyél le! - mondom neki, mire sóhajt egyet. - Miért?

- Mert el kell készülnöd a megnyitóra. Gregnek elég egy öltönyt húznia, neked sokkal hosszabb ideig tart a készülődés. Itt állok a lakásod előtt 10 perce. ÉS NEM VAGY SEHOL.

- Csak felkapom a ruhát, feldobok ez kis sminket és kész.

- Ja, csakhogy én csinálom a sminkedet, a ruhádat pedig ellenőriznem kéne.

- Miért is?

- Mert te képes lennél egy pulcsiba megjelenni.

- Ez nem igaz...

- Dehogynem. Viszont tündökölnöd kell, hogy felfigyeljenek rád!

- A festményeimre kell felfigyelniük nem rám. - húzom el a számat.

- Ha felfigyelnek rád, akkor felfigyelnek a festményeidre. Egyszerű logika.

- Mindjárt jön és nemsokára ott vagyunk.

- Megfojtom, amint leadott nekem. - mondja, aztán megszakítja a hívást. A fejemet megingatva teszem le a telefont, majd újra a kapu felé fordulok, hátha látom Greget.