Fagyott mosoly

𝟒𝟕. 𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭

𝐀𝐥𝐥𝐢𝐞

Aaron lekapja a válláról a sporttáskáját, majd megkerülve a pultot a konyhába siet. Leveszi a gázról a szószt, a másik kezével pedig lekapcsolja a tűzhelyet. Felém néz, majd vissza a szószra.

- Tönkre ment? - kérdezem kétségbeesetten, mire leteszi a mosogató szélére. Egy bólintással válaszol. Elindulok a konyhaszekrények felé, hogy keressek egy másik, ehhez hasonló lábast. Nagyon hasonlónak kell lennie.

- Mit csinálsz? - kérdezi Aaron, mikor a két lábast egymás mellé teszem. Majd megfogva a konyharuhával a szószt, beleöntöm a másikba. A fakanalat magamhoz véve, óvatosan, úgy, hogy ne kaparjam fel a leégetett részt, kiszedem a még menthető részét a szósznak. Owen meg fog ölni!

- Megmentem. - válaszolom, majd miután végeztem a mosogatóba teszem a leégetett lábast. Legalábbis próbálom megmenteni a szószt.

- Nem hiszem, hogy ezt már meg tudod menteni. - jön mellém a mosogatóhoz. Megnyitom a vizet, hogy beáztassam a leégett szószt, majd magamhoz véve a szivacsot, elmosom.

Legalábbis az volt a tervem. Nem nagyon sikerült leszednem a legégetett részt. Aaron elveszi tőlem a habos szivacsot, és a lábast, majd megpróbálja ő is. Ő sikerrel jár. Vagyis neki jobban sikerült letakarítani (már amennyire le lehet takarítani), mint nekem.

Megtörölve a kezemet, a homlokomhoz teszem, hogy egy kicsit lehűtsem. El fogom sírni magam egy hülye lábas miatt. Vagy Aaron miatt, aki nem érti miért vagyok ennyire kiakadva.

Az alkohol először lenyugtatott. Részben igaza volt Owennek, mikor megkínált és meggyőzőtt, hogy igyak. De közben mindenre is érzékeny leszek. Mint például erre a lábasra. Ez olyan, mint a menstruáció. A hormonok kis játék űznek veled, képes vagy mindenen is elsírni magadat.

- Sajnálom! - végül mégis csak sikerül elsírnom magam. Bármennyire is próbáltam visszatartani, nem sikerült. Aaronra nézek és csak folyamatosan azon kattog az agyam, hogy mit tettem. - Annyira sajnálom! - mondom és a tenyerembe temetem az arcomat.

- Allie... Ez csak egy szósz! Újra tudod kezdeni. Segítsek? - fogja meg a csuklómat. Viszont én elhúzom tőle és két lépéssel arrébb megyek.

- Ne! - mondom, majd ránézek. Aaron értetlenül néz rám, mire megtörlöm az orromat. - Ne legyél ilyen kedves velem! - mondom összeszorítva a számat elindulva a nappaliba.

- Mi?

- Nem kéne ilyen kedvesnek lenned velem. - rogyok le a kanapéra. - Miért nem utálsz? Miért nem vágod a fejemhez, hogy mekkora egy idióta vagyok?

- Öhm... - pislog nagyokat. - Mi? - kérdezi felvont szemöldökkel. - Nem értem.

- Nem is csaltál meg engem. - szólalok meg, mikor a konyhából elindul felém. Megtorpan, félre dönti a fejét. - Te nem tettél semmit.

- Mit csinált Stacey? - kérdezget tovább most már összevont szemöldökkel. Mit csinált Stacey? Mit csinált volna Stacey? Mit csinált? Figyelmeztetett, hogy hülye vagyok úgy, hogy nem mondta ki, hogy hülye vagyok. Ő volt az, aki nem hagyta, hogy lemondjak Aaronról.

- Stacey nem csinált semmit. - hazudom. - Én vagyok az, aki csinált valamit! Méghozzá jó nagy szart kavartam. Nem is láttam az arcodat. Az a fiú csak pontosan ugyanúgy fekete ingbe volt, mint te, méghozzá nagyon, de nagyon hasonló haja volt, mint neked. Én pedig ittam. Sokat ittam, nagyon részeg voltam és... - Aaron elém áll. Az ölembe ejtem a kezemet, lehajtott fejjel ülök előtte. Megfogja a kezemet, majd leguggol elém. - Haragudj rám kérlek! - mondom a szemébe nézve a könnyeim mögül. - Vagy ordíts, hogy mekkora egy barom vagyok!