Fagyott mosoly

𝟔𝟎. 𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭

𝐀𝐥𝐥𝐢𝐞

Miután Aaronnak sikerült lenyugtatnia Staceyt visszatértek hozzánk a nappaliba. Most pedig itt állunk négyen, egy részeg, egy spicces, egy buldózer és Aaron és nem tudjuk mit csináljunk a díszítéssel.

- Az lenne a legjobb, ha leszednénk. - szólalok meg egy kis idő múlva.

- Ne, ne szedjük le! - mondja Aaron. - Ki tudjuk tenni Owen nevét. Vagyis nem teljesen. Hiányzik egy E betű.

- És a W. - szól közbe Dominic keresztbe font karokkal.

- Nem. - válaszolja Aaron. - Az M-et meg tudjuk fordítani.

- És tényleg! - mondja Dominic teljesen ledöbbenve. - De jó szemed van, Wright!

- Vagy csak van esze, nem úgy, mint neked. - jegyzi meg Stacey két köhintés között. Dominic csak Staceyre grimaszol, majd visszafordul a félig felrakott felirat felé. - Az E viszont még mindig hiányzik.

- Ott van még a Jegyes felirat. Abból ki tudunk venni egy E betűt. - mondja Dominic közelebb sétálva ahhoz az asztalhoz ahová ki vannak pakolgatva a lufi betűk. Felemeli az egyik E-t, hogy megmutassa.

- És szegény Julie? - kérdezi Stacey. - Oké, hogy Owen meg van, de Julie nincs.

- Már ne haragudj, de az én jegyesemnek még a neve után sem érdeklődtetek. - fordul Stacey felé.

- Még jó, hogy nem. - néz végig Dominicon jelentőség teljes pillantással Stacey. - Nem véletlenül voltunk meglepődve, mikor a te neved jelent meg, mint ünnepelt. Elképzelhetetlen volt. - forgatja meg a szemét. Én Aaronra pillantok, aki csak a szája elé teszi az öklét, mintha gondolkodna, de közben pedig próbálja elfojtani a mosolyát. - Most komolyan, ember, szerinted ki nem lett volna meglepődve, hogy te házasodsz?

- Azt nagyon is elfelejted, Avalon, hogy én már voltam házas. Még hozzá egy olyan nővel házasodtam össze, mint te. Szerinted melyik az elképzelhetetlen? - húzza tovább Stacey agyát, mire a barátnőm összehúzza rá a szemét.

- Életedben nem lesz olyan boldog időszakod! - vág vissza Stacey. Dominic felnevet, majd bólint.

- Ebben igazad van. - húzza el a száját, mire Stacey arca megváltozik. Összezavarodik, én pedig mosolygok. Aaronra kell néznem, de mikor felé fordulok, akkor ő már engem néz. Elkapom a tekintetemet, bár még időben látom, hogy elmosolyodik. Hiányzik. Olyan nagyon hiányzik, hogy rendesen fizikai fájdalmát érzem az egésznek. Mintha szét akarnák szakítani az alapból vérző szívemet. De olyan sok minden áll jelenleg közénk, hogy én bármennyire is akarom, nem lehet. És ezt lassan most már el kéne fogadnom. Viszont ez olyan, mint a gyász. Nem megy olyan gyorsan, mint ahogyan azt szeretnénk. Időt kell adnom magamnak, de mégis mennyit? Hogyan fogadjam el azt, hogy az én igazim itt áll előttem, de még csak megölelni sem tudom? Vagy megcsókolni, vagy szép és kedves szavakat suttogni a fülébe? Szerelmes dolgokat. Hogyan tudnám feldolgozni ezt a veszteséget? Hogyan tudnám lehetővé tenni a lehetetlent? A távkapcsolat nem működik. Nem tudom ki találta ki, de nem működik, pedig akartuk. Aaron is akarta. Aaron is szeret engem, tudom, érzem, látom. De az élet megy és nem fog megállni miattunk azért, hogy nekünk jó legyen. Nem egy filmben vagyunk, ahol minden jobb, vagy könnyebb. Nem egy könyv lapjai között vagyunk, itt igenis van olyan, hogy lehetetlen.

Tudom. Átéltem, hisz megpróbáltam a lehetetlent. Megpróbáltuk a lehetetlent. Viszont tartok attól, hogyha tovább próbálkozunk, akkor igazából a szép emlékeknek is búcsút inthetünk. Vagy az egymás iránti érzéseinknek, mert egyszerűen csak elidegenedünk egymástól. Túl hajtani sem szabad. A túl próbálkozás ugyanannyira káros, mint a meg sem próbálás. Mi pedig a kettő között vagyunk. Talán majd a jövőbe. Talán majd később menni fog. Lehet a mi időnk, még nem érkezett meg.