Fagyott mosoly

𝟓𝟕. 𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭

𝐀𝐥𝐥𝐢𝐞

6 évvel később

A barátnőmre nézve bambulok és veszek el a fejemben a gondolataim között. Lejöttünk a közeli kávézóba, ami már törzshelyünként szolgál azóta, hogy átvettük a lakásunk kulcsait. Előttem két vázlatfüzet, Stacey előtt a laptopja foglal helyet. Éppen valamit olvas, mert a kávéjába dünnyög, mikor valami hibát vél felfedezni. Nem tudom, hogy a mai riportot olvassa, amit a főnöke küldött neki nagyjából tíz perce, vagy pedig a saját projektünkön dolgozik. Ujjatlan fehér blézere mellé egy kosztüm nadrágot választott, míg én magamra kaptam egy rövidnadrágot és az egyik világos színű trikómat. Nyár végét tapossuk, Franciaországban ilyenkor van a legmelegebb. Magammal hoztam a füzeteimet, mert úgy terveztem, hogy itt megmotiválom magam és ötleteket szerezek, vagy pedig a költség-bevételen dolgozok, míg Stacey is így tesz. De már több, mint tíz perce nem csinálok semmit, csak egy üresfejű lényként vagyok jelen.

Hat éve lassan, hogy Aaron Wrightnak sikerült rábeszélnie Franciaországra. Még mindig nem tudom elhinni, hogy sikerült neki, hisz, mikor én kinyitottam az első levelet, már akkor elhatároztam, hogy ezzel nem akarok semmit sem kezdeni.

Nem lett volna semmim itt Franciaországban.

Egyedül lettem volna, ott hagyva a barátaimat, az egyetemet, és Aaront, mindent hátra hagyva költöztem volna ide, egyedül, de végül nem így lett. Mármint az a része, hogy egyedül.

Leültem Staceyvel tárgyalni. Felajánlottam, hogy jöjjön velem Franciaországba, hogy ne legyek egyedül. Talán Stacey az, akihez a legjobban kötődöm Aaronon kívül. Stacey a legjobb barátnőm, amin soha senki nem tudna változtatni. Nem tudtam volna egyedül, nélküle végig csinálni. Így elmondtam neki az ajánlatot.

És Aaronnak lett igaza. Stacey tényleg azonnal igent mondott, mikor megkérdeztem ki költözik-e velem Franciaországba.

Viszont még ezek után is csak gondolkodtam, mérlegeltem az esélyeimet, pro-kontra listát vezettem, majd végül Aaron Wright segített meghozni a döntést.

És lám, itt vagyunk.

Dominic és Stacey szétválása gyors volt és annál egyszerűbb. Nem ígérgettek egymásnak semmit, csak annyit kértek egymástól, hogyha esetleg abban az országban, vagy államban lesznek, ahol a másik, akkor üzenjenek vagy hívják egymást.

Nekem nem ment ilyen könnyen. Aaron annyira beleette magát a mindennapjaimba, hogy egyszerűen csak nem tudtam felfogni, hogy nincs mellettem. Szörnyű volt az első évem itt. Stacey élte a legjobb életét, én pedig önsanyargatásba kezdtem, hisz egyedül éreztem magam.

Az utolsó évemet az egyetemen már egy kicsit nyitottabban kezdtem és fejeztem be. Lett egy közös tanuló, néha-néha összeülünk baráti csoportunk, tele csodás emberekkel. Féltem a franciáktól, mert mindenki azt mondja, hogy gonoszak. Ezekkel az emberekkel vagy szerencsénk volt, vagy pedig tévhitben éltem.

Sokáig beszéltünk rendszeresen a srácokkal, én főképp Aaronnal, de idő után ez is megváltozott. Az időeltolódás miatt sokkal nehezebb volt, és ahogyan telt múlt az idő, a hónapok, majd évek, rájöttünk, hogy túlságosan is elfoglaltak vagyunk a minden napos, vagy akár a heti beszélgetéshez.

Megváltoztunk.

Felnőttünk.

Fáj, de az élet megy tovább.

Diploma után, Harry Torres az ígéretéhez tartva magát tényleg nekem adta a galériája egy kicsike részét. Tényleg nem volt nagy, de kezdetnek elég volt. Így visszagondolva, még több is, mint amit Oronoba elérhettem volna, ilyen kevés idő alatt. Ott túlságosan is a szerencsén függött, hogy észrevesznek-e vagy sem. Miután az egyetemi galéria megnyitónak a felén nem voltam ott, ezért még ott sem tudtak felfedezni. Kivéve Harryt. Harry ott volt, nem rég mondta el, hogy azon a galéria megnyitón döntött úgy, hogy megírja nekem a levelet.