Fagyott mosoly

𝟐𝟑. 𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭

𝐀𝐥𝐥𝐢𝐞

Néha az emberek összetévesztik a drámát és az izgalmat. Arra számítanak, hogy valami feldobja a napjukat, például egy jó veszekedés mindenki szeme láttára a kávézó közepén, mikor a lány kiborul a bátyja miatt, mert az meg akarja szabni, hogy ki legyen a húga közelébe. Istenem, milyen drámainak hangzik, nem igaz?

Derek fél. Ha bevallja magának, vagy nekem, ha nem akkor is fél. Fél és engem is félt. Mikor tegnap majdnem eltörtem a karját a saját autójával, akkor jöttem rá erre. A saját barátját, félti tőlem. Vagy inkább engem félt a barátjától. A frászt hoztam a szeretteimre, mikor nem beszéltem velük. Csak bámultam magam elé, mint aki azt várja, hogy bármelyik pillanatba megszűnhet létezni.

A sok telefonhívás, mikor anyu elém tette, az ágyam takarójára a telefont, és csak mindig két nevet hajtogatott...

,,Apu az, drágám, szeretne veled beszélni"

,,A bátyád van a vonalba, kíváncsi mi van veled"

,,Apa az, hiányzol neki"

,,Derek azt szeretné, ha mesélnél neki, milyen itt"

,,Apa nagyon kíváncsi milyen az egyetem. Tudnál neki pár szót mondani, hogy megnyugodjon?"

,,Derek aggódik... Tudja, hogy sokat szekált, de attól még nagyon szeret téged Allie! És megijeszted. Ahogyan engem is és apádat is megijeszted."

,,Derek aggódik... Megijesztesz bennünket!"

°°°

- Nem tudom Dave. - mondja anyu a konyhába fel alá járkálva. Éppen a mosdó felé tartottam, mikor a lépcsőn meghallottam anyu kétségbeesett hangját. Nem megyek tovább. Csak leülök a legfelső lépcső fokra, és lélegzett visszafojtva hallgatom anyu miről beszél apunak. - Félek. Nagyon megijeszt. Az egyetemre sem jár be mindig. Csak egy héten egyszer, akkor is minden szerdán. Nem tudom miért pont épp szerdán és azt sem tudom miért jár be. Azt hittem jegyzetekért megy, de már abban sem vagyok biztos. Itthon pedig alig mozdul ki a szobájából. Csak akkor, ha mosdóba kell mennie. Ha nem vinnék fel neki kaját, akkor szerintem azért se jönne le. Alig eszik. Fogyott. Nem lehet nagyon észre venni rajta, de én látom. Nem nyúl semmihez. A telefonja az éjjeli szekrényén pihen és szerintem amióta itt van kétszer töltötte fel. Festeni nem akar, amikor szóba hozom attól tartok elájul. Nem sír. Az Istenért Dave! Még sírni sem sír. Nem csinál semmit. Nem tudom mi tévő legyek! - anya szipogása csak visszhangzik a fülembe. - Devlon... - egy pillanatra elhallgat, majd halkabban folytatja. Én csak behunyom a név hallatára a szemem, és igyekeztem minden féle érzelmet mélyre ásni. - Devlon-ról nem mondd semmit. Nem beszél Aaron-ról. Azt sem tudom, hogy mi van azzal a fiúval! Megsérült? Ha igen, mennyire? Jól van? Mi történt köztük?

°°°

Két hónapig tartott ez. Két hónapon keresztül ez ment Londonba. Mert mikor ott ültem a lépcső tetején, akkor elsírtam magam. Ez volt a vége. Rossz volt anyut hallani, hogy sír, mert aggódik miattam. Arcon csapott a valóság, hogy körülöttem lévőkkel nem beszéltem. Az vágott fejbe, hogy mindenki képes lett volna eldobni mindenét, csak azért, hogy segítsen nekem. Én pedig beszélni nem voltam hajlandó.

Értem Derek félelmét. Viszont fogalmam sincs, hogy hogyan csillapítsam, mikor ugyanez a félelem bennem is meg van. Létezik. Nyomaszt. Mert mi van akkor, ha mégsem tudom feldolgozni a történteket, a hiányt és visszazuhanok anélkül, hogy tudnám?

Izgalomra van szükségem. Nem drámára. Szeretnék élni, szeretném megtanulni kezelni a gyászt, a szomorúságot. Szerelmes akarok lenni, hülyeségeket csinálni a barátaimmal.