Fagyott mosoly

𝟓𝟐. 𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭

𝐀𝐥𝐥𝐢𝐞

Fogalmam sincs, hogy jelenleg hol állok. Azt hiszem, hogy a fejemet valamelyik zűrzavar közepén hagytam el, és még nem találtam meg.

Aaronhoz minden nap bementem, egészen péntekig, mert akkor vele együtt jöttem el onnan. Az orvos azt mondta, hogy nem bánná, ha Aaron még egy kicsit bent feküdne, de azt mondta, hogy nem lesz semmi baja, ha haza megy, csak oda kell rá figyelni.

Próbálta Aaront meggyőzni, hogy maradjon bent a kórházba még néhány napot, amin Aaron elgondolkodott. Elég fura volt tőle, mert én is és még a doki is meglepődötten néztünk felé.

Miután az orvos magunkra hagyott, hogy összekészítse Aaron papírjait, Aaron rám nézett, majd ki az ablakon. Nem szóltam, mert én nem mondhatom meg, hogy hogyan döntsön csak álltam és vártam. Aaron hatalmasat sóhajtott, de végül csak megkérdezett engem, hogy szerintem mi lenne a legjobb opció. Aggódásomat skálán nem lehet mérni, de elmondtam neki mit gondolok.

Szerintem nem lesz semmi baja, ha néhány napot még bent fekszik, de azt is mondtam neki, hogy mivel az orvos haza engedte így ott sem lesz semmi baj.

Így eldöntötte, hogy haza jön. Örültem, hát persze, hogy örültem annak, hogy végre haza jön! És talán, mivel elgondolkodott a két lehetőségen ezért tudtam, hogy Aaron okosan döntött. Nem aggódtam annyira.

Feltételek elég egyszerűek, de annál könnyebb őket figyelmen kívül hagyni. Aaron minél kevesebbet mozog annál jobb. Nincs eltiltva a járástól, de nem is ajánlott sokat sétálni. Olyan tevékenységekkel töltse az idejét, ami minél kevesebb gondolkodással jár. Majdnem kiröhögtem az orvost, de tökéletesen tartottam magam. Nem lehet csak úgy megparancsolni az agynak, hogy ne gondolkodjon. Senki nem tudja. Aaron sem fogja tudni megállni a gondolkodást főleg úgy, hogy most nem is cselekedhet. Ha bármilyen baj van azonnal vigyük vissza a kórházba.

Három doboz gyógyszert írt fel az orvos. Az egyikről tudom, hogy fájdalomcsillapító. A többire nem kérdeztem rá, hogy mi, de kaptam papírt, amire ezek mind fel vannak írva. Ezt még két hétig kell szednie. Az orvos figyelmeztetett, hogy a gyógyszerek le fogják lassítani. Aaron bólintott.

A hétköznap vagy Aaronnal voltam vagy pedig Staceynél. Stacey teljesen maga alatt van, tehetetlen és úgy érzi, hogy ez így is fog maradni egészen addig míg a papírra nem kerül az aláírása, hogy belép az apja cégébe. Egyelőre én sem találtam ki erre megoldást, de folyamatosan az ügyön vagyok. Míg én Aaronnal voltam azt hallottam Dominictól, hogy Stacey folyamatosan kerüli. Mivel Stacey megkért, hogy egyelőre ne mondjam el senkinek a vele történteket, így csak megnyugtatni tudtam Dominicot, hogy nincs baj vele, csak Stacey most nagyon elfoglalt. Egy halvány mosollyal köszönte meg, majd tovább ment. Én pedig tudtam, hogy egyáltalán nem volt őszinte a mosolya, mert még mindig ugyanannyira aggódik, mint mielőtt beszéltem vele. Egy részem úgy érzi, hogy hazudtam neki.

Nem kérdeztem rá Aaronnál, hogy miért gondolkodott el a maradáson a kórházba. Azért volt tőle fura, mert ő még aznap és utána való nap is haza akart jönni.

Ki sem látszódom az aggódásból és az agyalásból. Senki nem tudja rajtam kívül, hogy most túlságosan is szélcsönd van. A vihar még csak most fog következni, de azt nem tudni, hogy mikor fog lecsapni. Staceyt nem akarom terhelni jelenleg, ahogyan Aaront sem, mert mindkettőjüknek meg van a saját maguk problémájuk. A srácok egyelőre érintettlenek, nem is akarom, hogy aggódjanak. Greg... Greg nem tudom mit szólna az egészhez. Lehet pontosan ezért kéne vele beszélnem.

- Elaludtál? - kérdezi Aaron mellettem. Elfordítva a fejét ásít egyet, majd szorosabban ölel át. Egyelőre még kiélvezem ezeket az apró örömöket. Például, hogy Aaron a karjaiba tart, vagy hogy néhány szerelmes pillantást kapok tőle.