Fagyott mosoly

𝟕. 𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭

𝐀𝐥𝐥𝐢𝐞

Mikor azt mondom, hogy a délutánom maradék idejét a tetőn töltöttem, akkor az úgy is történt. Mivel nem tudtam meddig maradok fent, így hoztam magammal egy pulóvert is. Leterítettem a földre és ráfeküdtem. Gondolkodnom kellett. Gondolkodnom kell. De amint bezárom a szememet csak a múltat látom. Devlon-t és a vele közös emlékeimet. Rossz érzés fog el, mikor arra gondolok, hogy én eljöttem az egyetemre, míg Devlon nem. Pedig hármunk közül ő várta a legjobban. Tanulás és a bulik mellett korcsolyázni szeretett volna.

Devlon volt az, aki meggyőzött, hogy kezdjek el sportolni. 7 évesek voltunk, mikor Devlon az iskola padba kitalálta, hogy korcsolyáznunk kéne. Én persze nem akartam elkezdeni, de Devlon addig nyaggatott míg bele nem mentem. Így a szüleink beírattak minket korcsolya oktatásra. 9 évesen Devlon tovább gondolta ezt és feldobta ötletnek, hogy verseny szerűen kéne ezt csinálnunk. De se ő se én nem akartunk egyedül versenyekre járni. Itt még nem tudtuk, hogy létezik a páros műkorcsolya. 10 évesen el is kezdtük egy remek oktatóval gyakorolni a páros korcsolyát. Mit ne mondjak, bénák voltunk. Nagyon bénák.

Hosszú és kemény munka árán, de sikerült elkezdenünk együtt mozogni a pályán. 12 évesen mentünk el az első versenyünkre. Második helyezettek lettünk, büszkén sétáltunk a szüleinkhez. Aztán folytattuk tovább az edzéseket és a versenyeket.

Ugyanezt akarta itt is folytatni. Tanulás, korcsolyázás, bulik. Majd minden előlről. Élni akart, világot látni.

De nem teheti meg, mert meghalt. Meghalt egy balesetbe, ami egy félre mondott utca miatt történt meg. Mert ha nem mondom félre az utca nevet, akkor Aaron nem húzódik le, és akkor nem jön belénk egy kamion. Igen, átéltem egy traumát, igen túl éltem a balesetet. De, ami ide bent van... Ez a hatalmas űr, a rengeteg bűntudat egyszerűen csak nem engedi, hogy túl lépjek.

Nem tudom meddig fogom én ezt bírni. Egy pszichológussal se sikerült beszélnem. Nem tudom elmondani mit érzek. Sok mindent érzek. Túl sok mindent. És ez belülről felemészt, még ha kívülről nem is mutatom ki.

Ismételten végig néztem a naplementét, ahogyan a nap a horizont mögé bújik. Végig néztem ahogyan a hold szépen lassan megjelenik az égen, a csillagokkal együtt. A madarak csiripelését, a tücskök ciripelése váltotta fel. Kellemes idő lett, a tikkasztó melegből. Az utcai lámpákat felkapcsolták, az utakon egyre kevesebb az autó.

Aztán nyílik a vasajtó. Aaron léptei halkak, de nem eléggé, hogy ne halljam őket. Felettem áll meg, majd lenéz rám. Nem szól semmit csak néz. A kezét a melegítője zsebébe csúsztatja, majd előre hátra billegni kezd. Bezárom a szememet és ignorálom. ,,Azt akarja, hogy tartsalak távol tőle." ,,Az okát nem hagytam, hogy elmondja" csengenek a bátyám szavai a fülembe. A szomorúságot a harag tudja átvenni könnyedén. Nagyon, de nagyon könnyedén.

Aaron megmozdul, de csak annyira, hogy mellém sétáljon. Majd érzem, hogy mellém fekszik. Kinyitva a szememet felé fordulok. A kezét a feje alá tette, lábát teljesen kinyújtotta.

°°°

- Nem mehet ez így tovább. - szólítom meg Aaron-t. Devlon míg elment mosdóba, addig míg újra töltjük a poharakat. Két poharat összesen, mert Aaron nem iszik, hisz ő a sofőrünk.

- Mi? - teszi a füle mögé a kezét. A hangos zene teljesen elnyomja a hangomat így közelebb hajolva hozzá megismétlem.

- Nem mehet ez így tovább. - mondom neki artikulálva.

- Szerintem se. - válaszolja a fülemhez hajolva. - Mondjuk el Devlon-nak.

- Nem Aaron nem tehetjük. - fogom meg a kezét. - Egyetlen kérése, hogy ne szeressünk bele a másikba.