Fagyott mosoly

𝟑𝟒. 𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭

𝐀𝐚𝐫𝐨𝐧

Szombat, hajnal

Bárki bármit mond, én akkor is ezt a látványt élvezem a legjobban. A bal vállamon fekszik, karja a hasamon pihen, ölel, hogy még pontosabbak legyünk, míg a lába az én lábamat keresztezi valami csomót képezve. Feljebb húzom rajta a takarót, mert a csupasz válla elkezdett libabőrösödni. A bal kezemmel a hátát simogatom, a másik kezemet a fejem alá teszem és a plafont bámulom. Igazából már órák óta ezt csinálom. Általában sosem iszok ennyit, mint a ma-tegnapi bulin. Általában mindig fittnek és frissnek kellett lennem a külön és a csapatos edzések miatt. Bár szinte biztos vagyok abban, hogyha aludnék, akkor elmúlna ez a hasogató fejfájásom. Megint ránézek. Újra elmosolyodok.

Mikor Allie említést tett az oldalamon lévő hegről és megkérdezte, hogy azt a baleset közben szereztem-e, azt hittem megfulladok. Szó szerint. Hirtelen egy olyan szobába találtam magam, ahonnan kiszívták az összes levegőt. Ez a heg örök emlékeztető életem egyik legrosszabb néhány percének. Mert néhány perc volt az egész. Néhány perc alatt vesztettem el a legjobb barátomat. Aztán pedig néhány perctől függött Allie élete is. És nem voltam olyan szerencsés, hogy az ütközésnél elveszítsem az eszméletemet.

°°°

Július 17. A baleset napja

Először nem tudtam mi történik. Minden olyan gyors volt és homályos. A fehér légzsák az arcom előtt durrant ki megakadályozva, hogy a kormányba fejeljek. De az oldalam... Jesszus bazira fáj! Nem kell látnom, hogy tudjam ez bizony vérzik. Érzem, hogy a meleg vér, eláztatja a pólómat. Annyira zuhog, hogy egyelőre nem is hallok mást, csak a kopogó esőt az aszfalton. És az összetört szélvédőn. Muszáj lenéznem az oldalamra.

Rosszabb, mint gondoltam. A behorpadt ajtó beleszúródott az oldalamba. Bele. Az. Oldalamba. Fogalmam sincs, hogy hogyan jutottam ki az autóból. A sebre szorítom a kezemet és kutatni kezdek. Kutatok a barátaim után, akik nincsenek az összeroncsolódott autóba. Szerencsére nincsenek ott és nem szúrta át őket semmi. De mikor meglátom a barátomat az árokba lefagyok. Csak egy pillanatra, de lefagytam. Kiürült a fejem, teljes üresség. Jó 5 vagy 6 métert repült és kiterülve fekszik a vizes füvön. Letérdelek mellé, majdnem elcsúsztam, de sikerült megtartanom az egyensúlyomat. Devlon az egyik kezét a mellkasán pihenteti, a másik keze mellette van. Nem látom... Nem látom, hogy hol sérült meg. Nem... Nem tudom... Te jó ég! A feje kissé vérzik, de az nem durva. Viszont valami nagy baj van. Mert ömlik a szájából a vér.

A sziréna hangja belehasít a levegőbe. Automatikusan Devlon fülére teszem a kezemet, hogy tompítsam a hangot. Nem tudom, hogy őt mennyire zavarja a sziréna. Nekem nagyon bántja a fülemet. Trappolás, léptek. Rohannak az emberek. Nem a mentősök... A mentősök még messze járnak.

- Maradjanak ott! Maradjanak ott ne jöjjenek közelebb! - ordítom. Zokogok. Nem bírom abba hagyni. Devlon teste fölött térdelek és a tenyeremet feltartva jelzem az embereknek ne merjenek közelebb jönni. Ide segítség kell. Komoly segítség, nem pedig néhány okoskodó ember. Viszont egy férfi közelebb lép. Nem törődik velem, nem törődik sem azzal, hogy ordítok sem azzal, hogy zokogok.

- Fiatal ember, engedjen segíteni. Orvos vagyok. - veszi elő a kártyáját. Félek. Rettegek. De magunk mellé engedem. Én is csak egy sima embernek számítok. Egy egyszerű ember vagyok, aki nem tud segíteni a barátján. Csak egy sima ember, aki a balesetet okozta.

- Hol van Allie? - kérdezi Devlon. A hangja... Jesszusom! Mintha nem is a sajátja lenne. Felkapom a fejemet. Devlon az árokig repült, Allie-t viszont nem látom sehol. Elfog a pánik. - Keresd meg! Keresd meg Allie-t, Aaron! Győződj meg arról, hogy jól van! - a hangja nyugodt. Devlon nyugodt. Nem fél. Nem retteg. Nem remeg. Nyugodt. Nekem kéne nyugtatni, hogy nem lesz semmi baj. - Keresd meg nekem Allie-t, Aaron! Keresd meg és ígérd meg, hogy mindig vigyázni fogsz rá, történjen bármi!