Fagyott mosoly

𝟐𝟒. 𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭

𝐀𝐚𝐫𝐨𝐧

°°°

- Mit csináltatok fiúk? - kérdezi apám, miközben a borostyán színű italt felém szegezi, úgy mutat rám. Alex mellettem lehajtott fejjel áll, még véletlenül sem néz Eric Wright szemébe. Nem hibáztathatom. Ezért nem. Én sem tudok 1 percnél tovább a szemébe nézni. Állni a pillantását. A megvető és utálatos pillantását. Várom, hogy Alex megszólaljon. A féltestvérem rám néz, én pedig szinte már könyörgök neki, hogy most az egyszer ne hazudjon.

- Aaron ki akarta próbálni az ütődet, apa! - mutat rám. Lehajtom a fejem, és egy szomorú sóhaj hagyja el a számat. Tudhattam volna. Mire is számítottam? Arra, hogy most az egyszer Alex magára vállal valamit, amit ő csinál? - Azt mondta kísérjem el a közeli befagyott tóhoz. - látom, hogy Alex felém fordul, de nem nézek rá. - Ki akarta próbálni a bajnoki ütődet. Én mondtam neki, hogy ne, de nem hallgatott rám. Kivitt mellé egy jégkorongot, majd mikor ütni készült, megcsúszott és a botra esett.

- Mi történt Aaron? - apám leült a fotelébe. Hangja... Felismerhetetlenül nyugodt és kedves volt. Mintha kíváncsi lenne az én véleményemre. Nyeltem egy nagyot, majd Alex felé fordítottam a fejemet. Nem én voltam, aki megállíthatatlanul ki akarta próbálni az ütőt. Alex kapta le apánk dolgozó szobája faláról és rohant egy koronggal a kezébe a közeli befagyott tóhoz. Megcsúszott és elesett. Egyenesen a botra és a kezére. Haza felé abba a kezébe hozta a bot darabjait, amelyik nem fájt. Nem szólt hozzám, csak csöndben maradt. Aztán zokogni kezdett. De miután haza értünk a sírást abba hagyta. Az ütő darabjait anyu előtt hagyta, majd felment a szobájába. Megmondtam anyunak, hogy lehet megütötte a kezét, és meg kéne nézni. Aztán ott maradtam az ütő darabjaival a nappaliba. Szerencsétlenségemre apánk akkor toppant be, dühösen, mert szét fagyott a decemberi hidegbe. Mikor meglátott nem köszöntött, nem mosolygott rám, de még inteni sem intett.

Így magamra vállalom. Hisz tudom, hogy felesleges elmondanom a véleményemet. Az igazságot. Mert tudom, hogy Alex-szel szemben nincs igazam. Apánk fújtat, majd a szoba sarkába vágja a whiskys poharát. Behunyom a szemem. Nem tudom újra ki akarom-e nyitni.

- Jól van. - mondja megint azzal a félelmetes nyugodsággal. Anyu mögöttünk állt a becsukott ajtónál. Úgy is be volt zárva az ajtó, hogy mindenki, aki itt lakott, ebbe a szobába tartózkodott. - Megan, vidd ki Alex-et. Aaron-nal megbeszélni valóm van!

- Eric, az csak egy ütő. Ha kezet...

- Szerinted kezet emelnék az arany fiadra? Hova képzelsz?

- Nem, tudom, hogy nem fogod megütni.

- Vidd ki Alex-et, menjetek az asztalhoz. Rögtön utánatok megyünk mi is.

- Eric...

- Megan! - anyám farkasszemet néz maga a farkassal. De pillantása nem törik meg. Ahogyan apámé sem. Alex köszörüli meg a torkát. Azt hiszem azért, hogy észhez térítse apánkat és megszakítsa a farkasszemet. De csak a telhetetlen gyomra miatt panaszkodik, hogy éhes. Anya felszegett fejjel néz Alex-re. Apám sunyin mosolyodik el. Anyu még egy pillantást vet rám. Fájdalom tükröződik a szemébe. Aztán Alex-szel együtt kilép a dolgozószobából. Apám sosem emelt rám vagy anyura kezet. Csak szavakkal bántott, amik néha erősebben csattantak, mint egy-egy pofon. Nagyot nyelek, és miután rájövök, hogy hosszú pillanatokig néztem az ajtót, lassan apám felé fordulok. A düh első jeleit már fel lehet ismerni rajta. Dobogtatás az asztal tetején. A szuggerálás, amint tető talpig végig méri mind a 141 centiméteremet, valami borzongás fut végig rajtam. A jól ismert félelem. - Na fiú! Mutasd meg, hogy hol törted el az ütőt. - mondja felállva az asztala mögül. Félre lépek az útjából, majd követem. Egyenesen a bejárati ajtóhoz sétál. Felveszi a kabátját, a cipőjét nem vette le, vagy már át cserélte olyanra, ami száraz, nem pedig nyirkos és hideg. Leülve a földre gyorsan magamra rántottam a bakancsomat, majd felvéve a vörös kötött pulóveremet, amit anyutól kaptam, ráveszem a fekete kabátomat. Mielőtt kilépek apám után a hidegbe, még egy fekete gombolyagos sapkát is lerántottam a fogasról.