Fagyott mosoly

𝟏𝟖. 𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭

𝐀𝐥𝐥𝐢𝐞

Jó néhány percet csak állok egyhelyben és a bejárati ajtómat szuggerálom, ahol Stacey Avalon lépett ki. Nevetve. Persze, hogy nevetve. Hisz kihozott a sodromból és ezt a kávézóba megmondta, hogy ez a terve. Most sikerült is neki.

A pillantásom a törött tányérra terelődik, ami kisebb nagyobb darabokba szinte felrobbant. Még a konyhaablak alatt is üvegszilánk van. Aztán a bögrére nézek, amiből Stacey ivott kávét. A peremén pedig ott a vörösrúzsfolt. Full részegen hoztam ide, és aludt itt, még sem volt elkenődve reggel a sminkje. Ha én sminkbe alszok, akkor másnap úgy nézek ki, mint egy élőhalott.

Miközben feltakarítom az üvegszilánkokat jövök rá, hogy rengeteg kérdés van megválaszolatlanul a fejembe. Miért nem akart Stacey haza menni? Miért maradt volna inkább egy koszos bárba, mintsem, hogy haza menjen? Mi vagy esetleg ki várta volna otthon? Az ajtómon felhangzó kopogásra kapom fel a fejemet. A srácok már megint rám akarják törni az ajtót kora reggel. A lapátra söpröm az utolsó kupac üveget, majd visszatéve a helyére a seprűt, leporolom a kezemet és a bejárati ajtóhoz megyek.

És csak azután realizálódik bennem, hogy megállok az ajtó előtt. Egyáltalán nem dörömböltek, hanem kopogtak. Így, ha nem Derek, akkor...

Kinyitom az ajtómat, majd a somolygó Aaron-nal találom szembe magamat. Ajtó keretnek támaszkodik, mikor meglát még szélesebbre húzódik a mosolya. Szürke szeme csillog. Szó szerint csillog. Fehér póló van rajta, amit szürke melegítővel párosított. A jobb lábán a combja hajlatánál ott van az egyetem logója. Félre állok az ajtóból, ezzel beinvitálva.

-Mondták már neked, hogy szebb látványt nyújtasz, mint Trent Palmer? - kérdezi felhúzott szemöldökkel, én pedig elnevetem magam. Röhögve rázom meg a fejemet, majd felé fordulok.

- Hol voltál, Mókamiki? - kérdezem, mikor leül a kanapéra. Utána megyek keresztbe téve a kezemet, mert melltartó nincs rajtam.

- Wells-be. - válaszolja. Mindenre számítottam, csak erre nem. Összevont szemöldökkel tanulmányozom az arcát. Néhány pillanattal ezelőtt még őszinte mosoly volt az arcán. Most elég hamis mosolyra húzta a száját. Már nyitni készülök a számat, mikor felemeli a mutatóujját. - Nyugodtan csináld tovább, amit éppen csináltál.

- Miért voltál Wells-be? - hagyom figyelmen kívül a mondatot.

- Mit csináltál azelőtt, hogy ide jöttem? - kérdezi, ezzel húzza az időt vagy, hogy megtévesszen. Egyik sem sikerült.

- Miért voltál...

- Ittál már kávét? Csinálok neked egyet. - mondja felpattanva a kanapéról. Viszont én elé állok, összehúzott szemekkel és nem engedem tovább. - Tuti, hogy nem ittál kávét. Morcos vagy. - mondja és két ujjával megsimítja a szemöldökömet. Rácsapok a kezére, mire felnevet.

- Aaron! - figyelmeztetem először halkan, hogy kezdjen el beszélni. - Miattad vagyok morcos! Rád vagyok morcos!

- Csak családi összejövetel volt. Wright-ék módjára. Emlékszel, hogy mikor Alex egyetemre ment mindig volt ilyen? - bólintok. - És emlékszel, hogy egyre elvittelek, mert Devlon nyaralni volt, és egyedül lettél volna? - ismét bólintok. - Tehát arra is emlékszel milyen rémes volt. - harmadjára is bólintok, most már egyáltalán nem vagyok se mérges, se morcos. A Wright családnak érdekes szokásai vannak. Köztük a havi haza menetel. Ezt azért vezette be Aaron apja, hogy Alex, Aaron bátyja tudjon találkozni a húgukkal, Dawn-nal.

Alex Wright, Aaron és Dawn féltestestvére. Aaron-nál egy évvel idősebb, Orono-tól olyan másfél órára, Farmington-ba jár egyetemre. Eric, Aaron apja az anyja előtt felcsinált egy nőt és ennek következtébe jött a kicsi Eric, saját nevén Alex. Nála már csak az apja elviselhetetlenebb. Rájuk illik az, hogy apja-fia. Eric olyanra akarta nevelni a két fiút, amilyen ő maga. Alex-et sikerült. Aaron-t nem. Már kicsi kora óta utálja Aaron-t. És erre uszította Alex-et is. Dawn-t is próbálta, de az a kislány imádja a vérszerinti bátyját. Csodálja, hogy még pontosabban fogalmazzak. Alex ennek az ellentéte. Ő megfojtaná Aaron-t, ha tehetné.