Fagyott mosoly

𝟑𝟓. 𝐅𝐞𝐣𝐞𝐳𝐞𝐭

𝐀𝐥𝐥𝐢𝐞

Nagyon izgultam. Elmondani nem tudom, hogy mennyire. És miután Aaron és Mr. Wilmer közös erővel lökdöstek felfelé a repülőre, kezdtem megnyugodni. De miután leültem az ülésre már is megbántam. Vagyis ahhoz hasonló érzelem kavargott bennem. Nem a repülő, vagy az út miatt izgultam. Hanem azért, mert egy olyan programba veszek részt, ahol festeni kell.

Viszont én nem tudok festeni. Még mindig nem megy, pedig tudom, hogy tettem egy lépést a gyász feldolgozásba. Tudom, hogy haladok afelé, hogy újra megtalálja önmagamat. Szépen lassan, Aaron-nal magam mellett.

Viszont Aaron most nincs mellettem. És két hétig nem is lesz velem. Én pedig úgy szálltam fel a repülőre, hogy most igenis le fogom gyűrni ezt a válságot...

Aztán megérkeztünk, és azt hittem elsírom magam. Magabiztosnak kéne lennem, de ehelyett csak el akarok bújni egy üres sarokba, és sírni.

Úgy, hogy megfogadtam, hogy emiatt soha többé nem sírok.

~~~

Az első napom borzalmasan telt. Miután megérkeztünk a hotelbe mindenki szabad délutánt kapott. Valaki pihenni ment, valaki elkezdte felfedezni a várost. Valaki pedig a szobájába ült és nézte a falat azt kérdezgetve, hogy mit is csinál itt. Ez voltam én. Elszállt a motivációm és a magabiztosságom a hotel szoba ablakán, majd az spanyolországi szél el is vitte magával jó messzire.

A második napom egyszerűen szürke volt. Olyan szinten magamba zárkóztam, el a külvilágtól, hogy nem tudtam semmit élvezni. Sem a zenét, sem az ételeket, sem pedig az emberek társaságát. Semmit.

Harmadik nap várost néztünk, ellátogattunk különféle múzeumokba. A kedvem a béka segge alatt volt. Ugyanúgy, mint tegnap.

Negyedik nap galérialátogatáson voltunk. Ez egy kicsit feldobta a hangulatomat. Több órát töltöttünk a hatalmas galériába. Utána ismét szabadidőt kaptunk. Valaki megint várost nézni ment, valaki enni, valaki pedig vissza a hotelszobába, mert elfáradt. Én maradtam a galériába még jó órákat. És így sem tudtam megnézni minden festményt. Igazán érdekes stílust használnak az spanyolok, mert mindegyikbe látszik a hasonlóság. Viszont mégis mindegyik különbözik. Egy festmény viszont igazán megragadta a figyelmemet. Egyszerű volt. Egy fekete háttéren egy szürkével megfestett ház állt. A festmény felső részén füstöt ábrázol, ami teljesen eltüntette a csillagokat az égboltról. A háza ablakai nyitva, és lobog a tűz. Az izzó, piros és narancssárga színben pompázó tűz, ami kitörte az ablakokat. Valaki megállt mellettem. Mivel ő is hosszú percekig nézte, így gondoltam őt is megragadta a festmény.

- Érdekes nem igaz? - kérdezte az idegen az anyanyelvemen, a pezsgőjébe kortyolva. Aztán a festményről rám emelte a tekintetét. Azt hittem spanyolul kell majd mindenkivel kommunikálnom. És lássuk be a spanyolom nem olyan jó.

- Micsoda?

- Hogy a festészet ennyire... Tág.

- Meseszép. - mondtam. Mást nem mondhattam. Máshogyan nem tudtam volna válaszolni.

- Maga is művész? - ismét kérdezett az idegen. Érezhető a spanyol akcentusa.

- Igen. - nem, nem egy idegen előtt fogom kitárni minden bajomat. Higgye ezt, majd jön egy újabb, okosabb és ügyesebb beszélgető partner, mint én.

- Mit gondol erről a festményről?

- Tessék?

- Láttam, hogy már hosszú percek óta csodálja a művet. Gondoltam, ha nem épp átkozza a festményt, hogy milyen szörnyű, akkor csodálja. - felnevettem. Átkozni ezt? Inkább együtt érzek a festővel.