❀ Múlhatatlan Virágzás ❀

30. Támadás és vallomás

Az elkövetkezendő napokban kész érzelmi tornádó csap át Magnolián. Túl sok dolog történt vele egyszerre. A kórusbéli fellépése miatt a neráidák úton, út félen megállítják, és dicsérik a hangja miatt. Főleg a satellesek, de a palotában is van olyan, aki köszön neki, például nem is egy jóképű herceg. Ilyenkor mindig nagyon zavarba jön, és a félénk viselkedése csak ront a helyzeten. És ott van természetesen a férfi, aki lényegében összetörte a szívét, majd újra felbukkant, és a bocsánatát kérte. Pár napig még úgy gondolja jó, hogy tisztázták kapcsolati állásukat. Békében váltak el, és most már minden rendben lesz. Utána viszont az jár a fejében, hogy nem. Több volt közöttük, és ezt a férfi miért nem akarta beismerni? Többet akart tőle, mint barátság, de ahhoz ketten kellenek. Gyötri a bensőjét ez az érzés, amitől elszáll a jó kedve, és még a gyerekekkel sem tud felhőtlenül szórakozni. Pedig ők mindig fel tudják vidítani, de akkor még sem. Clíviával nem beszélnek a férfiról, pedig már Kahori találkozott vele. Szóval Magnolia szenved, és minden erejével azon van, hogy túltegye magát a pink hajún, de nem megy neki. Nem akar enni, ezért sokat émelyeg. Nem is gondol arra, milyen következményei lesznek ennek.

Pár nap után meg is történik a baj. A kórus esti próbája kissé elhúzódik, így Lia sötétben indul haza. A fizikai állapota miatt a szárnyai is gyöngék, és újból hatalmába keríti a szédülés. Ne most, kérlek. Próbálja buzdítani magát, ám a rossz érzés legyűri. A szárnyai megadják magukat, így zuhanni kezd a föld felé. Az utolsó pillanatban sikerül annyira összeszednie magát, hogy ne törje kezét-lábát, és finoman landoljon. Muszáj pihennem... Le is kuporodik egy közeli fa tövébe, és bár tudja, hogy veszélyes, még sem tud mást tenni. Az erdő sötétjében az ellenség lesben állhat. Ezért nem szabad éjszaka mászkálniuk a neráidáknak.

Nem túl sok idő múlva, a közelben az avar ropogása töri meg a csendet. A Hold bevilágít a fák között, Lia még sem lát semmit. Össze akarja szedni magát, de nem tudja. A teste nem engedelmeskedik, ott kell maradnia. Talán, ha a sötétbe húzódok, nem vesznek észre. Gondolja, ezért nagy nehezen feláll, és beljebb megy az erdőben. Összehúzza magát, és próbál nesztelen maradni, mert a hang egyre közelebb ér hozzá. El sem akarja képzelni mik vagy kik lehetnek azok, de ahogy a távolság csökken, úgy értelmes beszédet hall meg.

– Hát ez megint nem jött össze. Valami új tervvel kellene előállnunk. A szárnyasok mindent jól őriznek.

– Úgy van. A fővezér már azon agyal, hogyan kellene azt a nyavalyás kristály palotát lerepíteni az égből...

Magnolia aprót sikít, és azonnal a szájára tapasztja tenyerét. Ezek érponok... Mit tegyek? Teljesen pánikba esik, ráadásul az egyik gyíkembert azt mondja:

– Állj! Hallottátok ezt? A közelből jött.

A neráida ereiben megfagy a vér, és könnyek lepik el a szemét. Képtelen elhinni, hogy pont most fog életében először találkozni az ellenséggel. Ilyen gyengén. Az érponok megint elindulnak, de ezúttal meg sem szólalnak, csak mennek a lány felé. Lia tudja, hogy össze kell szednie magát, vagy vége. Elfogják vagy valami még rosszabb vár rá. Két lábra áll lassan, aztán óvatosan kinéz a fa mögül. Négy sötétbe öltözött gyíkembert pillant meg, akik felfegyverkezve közelítenek felé. Akár milyen rosszul is van, el kell repülnie. Az adrenalin gyorsan keveredik a vérében, ezért olyan lendülettel rugaszkodik el a földtől, mint még soha. A fák lombjai felé tart, ám így sem elég gyors.

– Ott van. Lőjétek le!

Magnolia vissza sem mer nézni, csak minden megfeszített erejével azon van, hogy ne zuhanjon vissza, ám ekkor egy nyíl elsuhan mellette. Majd még egy, és a következő végig karcolja a karját. Fájdalmasan felkiált, aztán próbál cikázva tovább haladni, de még egy nyíl eltalálja, még pedig a szárnyát. Az ugyan nem fájdalmas, ám elveszíti az egyensúlyát, és összevissza kezd vergődni a levegőben, majd feladja a harcot. A szárnya erőtlenül lekonyul, ezért zuhanni kezd egyenesen az érponok közé. Gondolja, ha földet ér, már tényleg semmivel sem fogja tudni tompítani az esést. Hát ennyi...