- D -Day - (Agust D ff.)

- 1.rész -

Síri csend, ami vetekedik a halál szagával. Sötétség, ami bűnös árnyakat védenek karöltve. Hideg, ami a vért is megfagyassza. Itt vagyok én, akinek fogalma sem volt eddig erről a helyről vagy világról, hogy létezik addig a percig míg...

-Felébredtél? - sétált egy férfi a rácsaim rideg csöveihez, amit megkocoktatott. Ugyanaz a férfi volt, aki idehozott. Nem válaszoltam neki. - Szóval nem fogsz válaszolni? - nevetett fel majd bezselézett hajába túrt. A színe vetekedett szerintem szíve feketeségével. Ezen elmosolyodtam. - Min mosolyogsz?! - kiáltott rám. Rögtön lehervadt számról a mosoly. - Minden a te hibád! - ordította el magát - Ha te nem lennél, akkor még mindig ő is élne! - gyújtott meg egy cigit, aminek füstjét szabadjára engedte ebben az amúgy is füllesztő teremben. Köhögni kezdtem. - Nem bírod a cigit? - nézett rám felhúzott szemöldökkel majd ledobta a földre és eltaposta. - Tudod miért vagy itt? - jött újra közelebb rácsaimhoz. Most először emeltem rá a tekintetemet mióta itt vagyok. - Bár... - gondolkodott el - Még be sem mutatkoztam. A nevem Agust D vagy D-Day. Ki, ahogy szeretné úgy nevez. Én vagyok az az ember, aki elhozza az embereknek a megnyugvó D-Day-t az életükbe.

-Szóval akkor ti embereket öltök? - tisztáztam le, bár tudtam a választ előre.

-Igen. Hisz itt minden is, az élet-halál kérdése körül forog. - dugta kezét lazán zsebre.

-Akkor ti nem lehettek jó emberek.

-Pedig mi jó emberek vagyunk.

-A jó emberek nem ölnek. - néztem rá undorral az arcomon.

-Mi csak elhozzuk az embereknek a megnyugvó D-Day-t. - mondta egyszerűen majd ellökte magát a rácsoktól. - Lesz egy feladatod.

-Mi? - néztem rá elkerekedett szemekkel.

-PD azt mondta te orvosnak tanultál.

-PD?

-Igen, az apád. - válaszolta egy kis fájdalommal a hangjában. Mérhetetlenül hiányzott nekem apám. De miatta vagyok jelenleg itt, ahol. Hogy tudta eltitkolni tőlem ezt a helyet? A legfőbb kérdés... miért nem mondta el nekem? Pedig mindent megosztottunk egymással. A legkisebbtől a legnagyobb titkainkig. De ő már nincs itt... az egyetlen ember, akiben megbíztam valaha.

-Igen vagy nem? - kérdezte felhúzott szemöldökkel. Már épp nyitottam a számat mikor nyílt az ajtó.

-Főnök már minden elő van készítve. - jött be egy igencsak fiatal fiú. Agust D bólintott.

-Mától fogva a lány pedig egy orvos. Szedjétek ki a cellájából és vigyétek a többihez! - parancsolta a fiúnak, aki szinte reszketett a félelemtől.

-Igenis! - mondta reszkető hangon majd cellámhoz sietett. Bátortalanul rám nézett.

-Sajnálom, hogy ebbe a világba csöppentél. - suttogta halkan.

-Hidd el, ennél van rosszabb hely. - mondtam miközben lassan felálltam. Kikerekedett szemekkel nézett rám, de még D is figyelt.

-Hidd el a pokolnál nincs rosszabb hely. - mondta D majd újabb cigire gyújtott volna, de mintha eszébe jutott volna valami visszacsúsztatta.

-De van rosszabb. Te esetleg tudod? - néztem a fiúra, aki már kitárta előttem cellám ajtaját, amiből egy gúnyos mosoly kíséretében távoztam. A fiú megrázta a fejét.

-Az a hely, ami a saját börtönünk. - néztem D-re. Egy halvány mosoly jelent meg a szája szélén. - Saját magunk. - mondtam majd kisétáltam a helyiségből karöltve a két férfival. Gondolom felmerült bennetek mégis, hogyan kerültem ide. Következő részben elmondom.