the kids in the dark 2 (extra) |HU!larry™|

34-38 (javított)

Harry és Louis először egymásra pillantanak, majd Louis körbe a folyosón. Egy pillanatig hezitál, de aztán kinyitja a szobáját, és berántja magával Harryt.

– Ez mi? –kérdezi Harry rémülten. A hang folyamatosan szól és egy férfihang többször is felszólít mindenkit, hogy menjen a szobájába. Harry érzi, hogy a pánik eluralkodik a testén. Valami történt.

– Fogalmam sincs –válaszol Louis. Az állkapcsán egy izom ugrál, szinte átszakítja a bőrt, ahogy összeszorítja a fogát. Pár másodperc múlva a hang elhallgat, és az ajtó egy kattanással automatikusan bezárul. Louis nagyot sóhajt, Harry szerint azért, hogy lenyugtassa magát, aztán az ágyához sétál, és leül rá.

– Volt már ilyen? –kérdezi Harry halkan az ajtó felé pillantva.

– Volt már, hogy a szobánkba kellett menni, de nem zártak be. Nem is nagyon tudták volna...

– Mikor volt ez? – kérdezi Harry, de nem biztos, hogy tényleg hallani akarja a választ.

– Mikor egy lány öngyilkos lett –válaszolja Louis nyugodtan. Erről már hallott Harry. Diana, a lány, aki meghalt. A lány, aki Louis szobájában járt, mikor először volt ebben a szobában. Már arra se emlékszik mit hallott a lányról. Megoldatlan maradt számára a rejtély, hogy ki is a lány valójában.

– Diana? –csúszik ki Harry száján.

– Nemtom' mi volt a neve –húzza össze a szemöldökét Louis, miközben gondolkozik. Louis ne tudná? Ő mindent tud.

– Amikor először voltam a szobádba, jött egy Diana nevű lány. Aztán hallottam Dianáról, aki meghalt hónapokkal ezelőtt. Két ugyanolyan nevű nem lehet itt, igaz?

Louis Harryre kapja a tekintetét.

– Nem emlékszem mi volt, mikor először itt voltál. Lehet rosszul hallottad, vagy... nem tudom –von vállat Louis. Harry némán bólint. Valamiért hisz Louisnek, és amúgy se számít már.

– Gyere ide! –nyújtja ki a kezét Louis. A hangjában a váltás egyértelmű, de még mindig nem ugyanaz, mint volt. Harry bizonytalanul lépked közelebb, és amint a fiú elé lép, az megfogja a kezét.

– Mi van veled, Louis? –kérdezi aggódva Harry. A kék szemek alatti karikák arról árulkodnak, hogy nem alhatott sokat, de nem álmosnak, sokkal inkább kimerültnek tűnik.

– Semmi –Louis hangja gyenge, ahogy Harry tenyerébe temeti az arcát. Harry még sosem látta ilyennek a másikat, ezért fogalma sincs mit kéne tennie, csak hagyja, hogy Louis a bőrének préselje az arcát. Nem számított arra, hogy valaha is Louis gyenge lesz előtte. Mindig szerette volna, ha a fiú megnyílik neki, most ez mégsem tölti el jó érzéssel.

– Ez Artmenson miatt van? –kérdezi Harry óvatosan. Louis egy pillanatig mozdulatlan, majd lassan, nagyon lassan felemeli a fejét.

– Emlékszel, amikor azt a szaros dolgozatot kellett írnunk a legnagyobb félelmünkről? –kérdezi Louis lassan, nem engedve el a másiknak a kezét. Harry egy bólintással válaszol. – Kérdezted miről írtam. Nos, azt hiszem a pókokról. De valójában nincs bajom a pókokkal –Louis elgondolkozva összehúzza a szemöldökét. – Ő az.

– Félsz tőle? –félig kérdésnek hangzik Harry remegő hangja.

– Nem is így mondanám –neveti el magát Louis. Ez a fajta közel sincs az igazi nevetéséhez – Sokan azt hiszik, te is azt hitted, hogy más vagyok, mint a többiek... mert el tudom érni, hogy féljenek tőlem, tiszteljenek engem. Kiépítettem ezt, egy ösztönös védekezés volt, amiben jó vagyok. Például ott van Scott, megtudtam róla valamit, ezért egyszer elengedett téged, mert tartozott nekem... Nem, nem igazán tartozott, inkább csak félt. El tudom érni ezt, Harry. Nem ijesztenek meg. Még Mr. C sem, bármennyire igyekszik. De ez a férfi más. Mennyire lehet beteg, ha ezt a helyet készítette? Tudod, tök jó abban a hitben élni itt, hogy ő csak egy szóbeszéd. Valaki, aki ezt kitalálta, de mintha nem létezne, mert nincs jelen. És most eljött. Sosem gondoltam, hogy ez megtörténik. Nem szeretem, ha olyan dolgok történnek, amiket nem látok előre. Nem szeretem, ha minden kicsúszik a kezeim közül. Nem szeretem, ha nem én irányítok. Nem szeretek gyenge vagy tehetetlen lenni. A mostani helyzet... annyira... más.