Never before - James Maslow (BTR) Fanfiction

26. fejezet - Depresszió

Egy hét telt el azóta, hogy legutóbb hallottam Jamesről. Ennek az egyik oka, hogy letiltottam nemcsak az ő számát, de Kendall-ét is, sőt, igyekszem kerülni a kommunikációt Mel-lel.

Enni borzasztó sokat eszek, főleg csokin és kávén élek, így kábé öt kiló feljött rám, sőt, kijöttek a pattanásaim és a hajam mosásával se sokat vesződök. A munkahelyemen betegszabadságot kértem, a suliba se járok be. Nem érdekel egyik sem; egyedül az ágyam és a sírás vonz. Ja, meg a csokievés.

Még mindig nem teljesen értem, hogy mi történt egy hete, három órája és tizenhat perce abban a kibaszott fürdőszobában. James olyan kanos lett, hogy tulajdonképpen meg se kérdezett engem, csak így zajlottak az események.

Egyrészt elkábított a felsőtestével, másrészt meg az ujjai olyan élményt nyújtottak, mintha egy éhező kisgyereknek egy hatalmas adag Nutellás palacsintát nyújtottam volna át, forró karamell öntettel nyakon zúdított vaníliafagyival. Bakker, éhes lettem erre a gondolatra.

Levánszorogtam a konyhába, ahol Melanie sütött magának egy kis rántottát, aminek fenséges illata volt, én azonban csak a csokira tudtam gondolni.

Így kinyitottam a konyhaszekrényt, és kivettem belőle az összes csokit; volt ott fehér, ét, tej, olcsóbb, drágább, romlott, Kinder-tojás, tortabevonó meg minden anyámkínja; szóval beletörtem mindet egy tálkába, amit gőz fölött megolvasztottam (addigra Mel már ette a tojását), majd föl akartam támolyogni a vackomba, ám Melanie hangja megállított.

-Meddig óhajtod ezt csinálni? - kérdezte, miközben épp egy nagy falat kenyeret tömött a szájába. A hangsúly nem aggódó, szemrehányó vagy unott volt; úgy kérdezett, mintha csak azt jelentette volna ki, hogy az ég kék.

Vállat vontam, és fel akartam menni, mire megint felszólalt.

-Azt azért elmondhatnád, hogy már megint mi ez a búvalbaszottság. Elég lehangoló ezt a világfájdalmat látni a képeden, és akkor ez a haj...

-Befognád azt a kiélt fejedet?! Semmit nem tudsz, érted baszki?! Semmit! - üvöltöttem rá, és szinte elhagyott az erőm. Sírva lerogytam a lépcsőre. Közbe azért a csoki kanalazásához volt erőm. - Semmit nem tudsz, Mel. Csak állandóan baszogatsz. Fogalmad sincs, hogy James mit tett velem.

-Hát drágám, nem is érdekel már, mindenesetre sajnálom szegényt.

Micsodaaa??? Még őt sajnálja?! Meg van itt háborodva mindenki már, a picsába is!

-Jól van Melanie, nem vagyok rád kíváncsi.

-Nem is kell annak lenned - most olyan gúny és bántás volt a hangjában, mintha le akarna szúrni. Gyönyörű.

-Tudod, mi történt velem? Megerőszakolt, érted?! - jó, ez így nem volt teljesen igaz, de azért majdnem. Bonyolult lett volna elmagyarázni az egészet. Meg fájdalmas.

Melanie arckifejezése egész fölháborító volt; mintha helyeselte volna a dolgot.

-Csodálkozol, Nicki? A férfiaknak nem kellenek a prűd nők.

Ekkor nagyon kiborultam.

-Rohadj meg, büdös kurva! Elegem van; hazaköltözök anyámékhoz! Csak tőled vártam egy kis toleranciát, bassza meg! Hogy a francba ismertelek így félre?! - üvöltöttem, majd felrohantam a szobámba, pakoltam, és már ott se voltam.