Never before - James Maslow (BTR) Fanfiction

28. fejezet - Régi/új ismerős

Másnap reggel felkeltem, felöltöztem, és lementem a konyhába reggeliért.

-Jó reggelt szívem - köszöntött anyukám, miközben a konyhában forgolódott az ebéd készítése miatt. Most éppen rántott sajtot csinált sült krumplival. Nyami.

-Szia... sütök magamnak tojást... többiek?

-Apád a kertben, Betty suliban.

-Betty minek akar majd menni?

-Hm... valami olyasmit mondott, hogy ügyvéd szeretne lenni.

-Nahát, követi Matty pályáját!

-Igen. De hát te is óvónő leszel, mint Linda.

-Igaz - mondtam, miközben kész lett a rántotta.

-Te Yvonne, igazából hogy-hogy hazajöttél? - kérdezte anyám töprengve.

Nem mondhatom el neki Jamest. A nagyi elég, ha tudja, különben is; csak feleslegesen felizgatnám.

-Mel is hazament, és unatkoztam egyedül, meg hiányoztatok is.

-Jól van akkor. Te is nagyon hiányoztál, főleg a nagyi meg Betty reklamált. - Anyukám ennyivel le is zárta. Hála Isten!

Folytattam a nyammogást, közbe meg a James-es dolgon gondolkoztam, meg azon, amit a nagyi mondott; kíváncsi leszek a végkifejletre, de szerintem soha többé nem látom és nem is hallok felőle, és őszintén szólva ennek az opciónak örülnék igazából.

-Hallod kislányom, neked beszélek ám! - szólított ki elmélkedésem mély vereméből édesanyám.

-Ne haragudj, anyu, figyelek.

-Csak annyit mondtam, hogy jó lenne, ha lemennél a kisboltba, venned kéne egy-két dolgot. - erre egy jó hosszú listát nyomott a kezembe. Egy-két dolog. Persze.

Összekászálódtam, ami annyiból állt, hogy felkaptam egy farmert, egy pólót, egy pulcsit, meg a tornacipőmet, a hajamat megfésültem (és nagyon büszke voltam magamra, mert előző este megmostam, szóval kitettem magamért) és már indultam is.

Miközben sétáltam az ismerős utcákon, ismét eltévedtem gondolataim dzsungelében. Miért tette ezt James? Nem is szeretett? Vagy igen? Már nem értek semmit. És Melanie? Ilyen hátba támadást! Hatalmasat csalódtam benne, azt hittem, mellém fog állni, nem baszogatni. Nem is tudom, hogy melyikük miatt fáj inkább a szívem.

-Szia! Te vagy az, Yvonne? Úristen, ezer éve! - köszönt rám egy tejfölszőke, magas srác. Persze nekem fogalmam sem volt róla, hogy ő kicsoda.

Értetlenül néztem rá, de köszönni köszöntem.

-Ó, nem ismersz meg... Gunther vagyok, osztálytársak voltunk!

És ekkor beugrott. Te jószagú tehén! Gunther, a német osztálytársam! Münchenből költöztek ide, és nagyon népszerű lett a suliban, mindenki imádta.

-Gunther! Atyaég! Ne haragudj, hogy nem ismertelek fel, teljesen meg vagyok hülyülve.

-Semmi baj! Na, de te hogy kerültél ide? Azt hittem, New Yorkból vissza se szagolsz ide!

-Honvágyam volt... meg New York azért néha sok, főleg egy kisvárosi lánynak. - mosolyogtam rá.

-Azt elhiszem... és hogy vagy, mik történtek veled?

Elkezdtünk beszélgetni, és kiderült, hogy ő közgazdász lesz, idén diplomázik, még mindig itt lakik, és egyedülálló...

Én csak annyit mondtam neki, hogy most ért véget a kapcsolatom, és jelenleg nincs szükségem senkire.

-Még egy barátra sem? - nézett rám kék kiskutyaszemekkel. Egyáltalán nem hasonlít Jamesre, hála a magasságosnak.

Erre nevettem, és azt mondtam, hogy barátra mindig szüksége van az embernek.

Mikor elköszöntünk egymástól, örültem, hogy találkoztunk; jól esett egy régi-új ismerőssel találkozni.