Never before - James Maslow (BTR) Fanfiction

37. fejezet - Búcsú

-Annyira örülök, hogy megbocsátottál, Nicki - sóhajtott megkönnyebbülten Mel. - Majdnem meghaltam otthon nélküled.

-Én is örülök, hogy minden oké.

-Szóóóval... mikor tolod haza a segged? Ezt meg kell ünnepelni!

-Lehet, hogy este hazamegyek.

-Ma?!? - ugrott fel Mel boldogan.

-Aha... végülis, már van is hova mennem... ugye??

-Persze, te kis répafejű, csak előbb mosd meg a hajad, kérlek! Így nem ülhetsz a kocsimba - mondta Melanie drámaian, a nem szót kiemelve. Tipikus.

Megmostam a hajam, elkezdtem pakolni a kis cuccaimat, és megnéztem a szobámat. Istenem, mennyit sírtam, nevettem és agyaltam ebben a szobában... és ma még ki is takarítottam.

-Anya, apa, hazamegyek - közöltem, mire anyám álla a padlóra esett, apám kezéből pedig a távirányító landolt a földön.

-De... dehát... már itthon vagy! - dadogott kétségbeesetten anya. Jaj, ne.

-Tudom, anya, de... szóval... felnőttem. Érted? Engem New Yorkba köt az életem, de... - megfogtam a kezét, és a szemébe néztem. - De a szívem mindig ide fog húzni, oké?

-Jaj, Istenem... olyan gyorsan felnőnek - mondta anyukám szemeit törölgetve. Mintha először mennék el. Na mindegy.

-Jó legyél, prücsök - mondta apa, majd magához ölelt.

Ezután felmentem a húgomhoz.

-Hé, Betty baba - kopogtam az ajtaján, majd benyitottam.

-Szia! Hallod, holnap bulizni megyek, nem jössz? Ott lesz Lorenzo is, tudod, Christopher olasz cserediákja...

-Én... mennék, cica, csak...

-Csak? Nincs kedved? Gyere, mert jó lesz!

-Nem, Betty. Izé... hazamegyek.

-Ó. New Yorkba? - kérdezte hűvös hangnemben.

-Igen. De majd karácsonykor hazajövök, és együtt szilveszterezünk, oké? Vagy, feljössz New Yorkba, és a Times Square-en bulizunk, oké? - próbáltam felvidítani.

-A Times Square-re?! Komolyan? - csillantak fel a szemei. Hm, csak mindent ilyen hamar dolgozzon fel az életben.

Miután megígértem Bettynek, hogy valahogy ráveszem őseinket, hogy eljöhet hozzánk, indultam a nagyikámhoz.

Tőle lesz a legnehezebb az elköszönés. Annyira hiányzott, és olyan jól kijöttünk ez alatt a rövid idő alatt is.

-Szervusz drágám! Mi szél hozott erre?

-Mami... búcsúzni jöttem.

-Visszamész?

-Igen.

-Jól teszed, virágszálam. Ez a hely túl kicsi neked. Egy szoros kalitka egy paradicsommadárnak. Röpülj hát, kis madaram... de ne feledd el ezt a bolond, öreg csajt, aki mindig szeretni fog.

-Ó, mama... én is mindig szeretni foglak. Hogyan is felejthetnélek el?! - tettem fel a költői kérdést, mire mindketten nevettünk. - És tudom, hogy mindig számíthatok rád, és te is rám. Jó legyél.

Megpusziltuk egymást, majd hazamentem.

-Akkor... vigyázz magadra, kincsem - mondta anya, könnyes szemekkel. Mintha a világ végére mennék, és örökre.

-Ne csak te, a fiúk is vigyázzanak, mert van puskám, és...

-Apu! Nyugi! Nem kell senkit lepuffantani. Majd... megoldom.

-Azért, ha bepasizol, figyelj arra, hogy legyen egy cuki öccse. - mondta vigyorogva Betty.

-Na de Elizabeth! - rökönyödött meg apa, mire mi csak nevettünk.

Beszálltam Melhez a kocsiba, majd intettem nekik egyet, és már mentünk is. Vissza, New Yorkba.