Never before - James Maslow (BTR) Fanfiction

35. fejezet - Akkor ez egy viszlát...

Aznap este a nagyinál aludtam. Utána még sokat beszélgettünk, ittunk egy kis borocskát, ami részegséget nem, édes álmokat azonban okozott. Úgy, mint kislánykoromban, Mama mellett aludtam, és reggel olyan kialudtam keltem fel, mint már nagyon régen. Olyan jó volt...

-Jaj, nagyi... veled mindig olyan jól érzem magam.

-Ez kölcsönös, virágszálam. Nem vagy másnapos, igaz?

-Nem. Te?

-Én sem. Volt, hogy sokkal többet ittam, még fiatalon, de sosem... na jó. Egyszer voltam másnapos. De nem voltam alkoholista, nehogy azt hidd.

Elnevettem magam, majd így szóltam:

-Mama, te hogy tetted túl magad azon a szörnyűségen, ami fiatalon történt veled?

Mami vett egy mély levegőt, majd belekezdett.

-Tudod, Yvonne-kám, nagyon nehéz volt. Arra gondoltam, hogy ezt érdemlem? Ennyire kellek csak a férfiaknak? Mit vétettem az Isten ellen? Érdemes egyáltalán élnem? De igazából csak erősebb, okosabb és érettebb lettem általa. Ki tudtam szűrni például, hogy melyik férfi gazember, ki az, aki csak azt akarja, sőt, a többi leánnyal ellentétben én a férfiak elcsábítása helyett tanulással foglalkoztam, így kerültem egyetemre, ahol megismertem nagyapádat, aki nekem történelmet tanított.

-És miből láttad, hogy ő nem szélhámos?

-Mikor belenéztem a meleg, barna szemeibe... úgy éreztem, hogy hazaértem. Így hamar beleszerettünk egymásba, és abba is hagytam a tanulást, a többi pedig már történelem.

Ezután hazaindultam. Hm. Erősebb, okosabb és érettebb lett. Hasznára vált. Vajon nekem a hasznomra fognak válni ezek a fájdalmas tapasztalatok?

Amint ezen agyaltam, egyszer csak Gunthert vettem észre.

-Szia! Hogy vagy? - köszöntem neki vidáman, mert nagyi társasága mindig feldob.

-Szia. Hát... vagyok.

-Nem tűnsz vidámnak... valami baj van?

-Yvonne, mondd meg őszintén; jelentett neked valamit a csókunk?

Fasza. Ez nekem igazán hiányzott. Őszintén szólva el is felejtettem ezt az egészet; hiába kedves srác, fiatal vagyok még ahhoz, hogy olyan mellett legyek, akit csak kedvelek.

-Kedvellek, Gunther, és aranyos srác vagy, meg jól is csókolsz, de...

-Oké, ne folytasd. Ennek egyszer úgy is be kellett következnie.

-Őőő... minek is?...

-Visszamegyek Németországba, Yvonne. Én itt már rég nem érzem jól magam, de úgy gondoltam, hogy ha veled összejön, talán maradok... de nem nehezíted meg a döntést, szerencsére.

-Annyira sajnálom... remélem, Németországban megtalálod a boldogságod.

-Köszi. Remélem, te is.

-Nem akarsz még utoljára beszélni Monique-kal?

-Gondoltam rá, de...minek?

-Jaj már! Honnan tudod, hogy nem változtak azóta az érzései?

Csak legyintett egyet. Na mindegy; igaza van. Ami a múltban történt, a múltban is a helye.

-Minden jót, és köszönök mindent... örülök, hogy bizonyos szinten visszataláltunk egymáshoz, és remélem, hébe-hóba eszedbe jut ez a bolond répafejű lány, akinek inkább egy idegsokkos barom szerelme kell, mint a tied.

-Drága vagy. Ne hibáztasd magad; a szerelem nem válogat. - mondta, majd megpuszilta a homlokom, még egyszer magához szorított, sarkon fordult, és elment. Könnyes szemmel néztem utána.