Never before - James Maslow (BTR) Fanfiction

31. fejezet - Vanília

Guntherrel még vagy egy fél óráig ültünk, hol csendbe burkolózva, hol beszélgetve, hol nevetgélve. Rendes srác. És szerencsére egyáltalán nem hasonlít Jamesre. Semmiben. Nem olyan játékos és nyílt, mint ő, viszont sokkal komolyabb és empatikusabb.

-Mondd csak Yvonne - kezdte komolyan, miközben ültünk, és a naplementében gyönyörködtünk. Kezdtem a barátomnak érezni azt a volt osztálytársamat, akivel soha nem is beszéltünk azelőtt. - Mennyire volt komoly ez a nemrég véget ért kapcsolatod?

Hm, ez egy picit indiszkrét volt. Mindegy, kedvelem ezt a fiút, és kinek ártok azzal, ha válaszolok neki?

-Nekem az volt. Nagyon.

-Részéről?

Jó kérdés, bakker. Nem tudom. Ha tudná ez a fiú, hogy mennyi percet, órát töltöttem ennek a kérdésnek az átrágásával...

-Igen, azt hiszem... vagy... hát... nem... nem is tudom. Nem könnyű erre válaszolni. A szívem azt súgja, igen. Az agyam szerint pedig lehetetlen. A belső énem pedig szarkasztikusan röhögött hercegnős képzelgéseimen, hogy ő meg én, de közben lubickolt a közösen töltött percek örömében, most meg bőg és csokit zabál.

-Teljesen átérzem a jelenlegi helyzetedet, mert tapasztaltam én is.

Érdeklődve és csodálkozva néztem rá.

-Yvonne, azt hiszed, csak neked törték össze a szívedet?

-Hát... na jó, nyilván nem.

-Emlékszel Monique Violet-re? Osztálytársunk volt.

Előkapartam azt a dobozt az elmémben, ahol az osztálytársaimat és a velük kapcsolatos dolgokat tárolom. És beugrott.

-Magas, kreolos bőrű és vékony? - kérdeztem.

-És gyönyörű, nagy barna szemű, sötét hajú, és ő volt a legjobb kosaras az egész iskolában. Igen, ő. Tudod, nagyon szerelmes voltam belé, és egy ideig ő is belém. De soha nem jártunk. Úgy is össze lehet ám törni a szívet!
Szóval csak így bámultuk egymást, és a szemeink beszéltek helyettünk. Aztán, mikor egyszer összeszedtem a bátorságom, és elmondtam neki, hogy mit érzek, közölte, hogy ő nem is volt belém igazán szerelmes, meg hogy hiába szeretem, nem vagyok rá hatással meg ilyenek. Ezek után persze folytattuk egymás bámulását, de soha nem történt semmi köztünk. Körülbelül tizennégy éves koromtól tavalyig tartott ez a reménytelen, de őszinte szerelem. És nagyon megviselt.

-Te jó ég! Most, hogy mondod, állandóan bámultátok egymást, és őszintén szólva, mintha ő többet nézett volna...

-Én is így éreztem, de mindegy. Túl vagyok rajta. - vett egy mély levegőt, majd így szólt. - Most már valaki más tetszik...

-Igen, ki az?

-Hm... vörös a haja, gyönyörű a mosolya és a szemei, és... - megpuszilta a nyakamat, - a fehér nyaka vanília illatú...

Hirtelen köpni nyelni nem tudtam, de nem ijedtem meg Gunthertől. Nem éreztem szikrákat, mint Jamesnél, de olyan kedves, normális ember...

Így amikor megcsókolt, visszacsókoltam.