Hopeful or hopeless? (Zayn Malik FF) [Befejezett]

35.fejezet:Kétes érzelmek

Hy, guys! 

Sikeresen kilábalok lassan ebből a nyavalyából. Köszönöm a privát "Jobbulást!" üzeneteket, hatottak. :D ;) 

Itt is volnék az új résszel, és itt is a hétvége lassan mindenkinek. ☺:D

Mindenkinek kellemes hétvégét, vigyázzatok magatokra! ;) ♥♥

All the love:Cs.xx'

Hope

Délután mindannyian a saját tengerparti részre készülődtünk, Mia pedig visszaszaladt a házba, mivel elmondása szerint másik fürdőruha kell neki. Tegnap este Eleanor is ideért a két babával, ma pedig Rosie-ék jöttek át a másfél éves Theoval, aki eszméletlenül cukorfalat. Persze az ikrek is. Kislányom már vagy húsz perce elment, kezdett gyanús lenni a távollétének oka, így rohanva mentem a házba, mögöttem pedig jött Rosie, de visszaküldtem a partra a többiekhez, miszerint csak a lányomat nézem meg. Körbenéztem a mi emeletünkön, de a szobájában sem volt. A bejárati ajtó előtt találtam meg, mire kiléptem, de ledermedtem.

What the...?

-Anyuci!-csapódik hozzám kislányom rögtön-A bácsi nagyon aranyos, kedvelem-mosolyog édesen, de most nem vagyok jó hangulatomban. Nagyon nem.

-Mia! Most rögtön menj be, mindjárt megyek utánad. Keresztapádék a parton vannak. Nyomás!-tolom be, és becsukom magam előtt az ajtót, és nagyon-nagyon dühösen nézek az előttem álló fiúra.

-Hogy kerülsz ide? Nem megmondtam, hogy soha többet ne keress, mert letagadlak?! A lányomat meg a fél kilóméteres közeledben meg ne lássam, világos?-nézek rá dühösen.

-Kérlek! Hadd lássam a lányomat! Hope, kérlek!-könyörgő szemei mélyen merülnek el szemeimben, de nem kegyelmezek.

-Mia Anne Anderson. Nem Malik, mint te. Az apja Adam Harrison, meghalt. Ennyi. Neki anyukája van. Az apukája elhunyt sajnos, vége-nézek rá keményen.

-Sajnálom, hogy elvesztetted a gyermekünket-könnyesedik be a szeme-És a döntésemet is. Utánad akartam jönni, de meg volt kötve a kezem-néz rám szomorúan és teljesen őszintén.

-A vetéléshez a stressz vezetett, ami a döntéseddel járt. És Zayn! Te löktél el magadtól hármunkat, nem mi téged-nézek rá szigorúan.

-Nem tudod, mennyire nehéz volt meghozni és az utána lévő időkben a nélkületek élés-néz rám dühösen.

-Nekem ezerszer rosszabb volt, hidd el-ezzel mennék be, de megfogja karomat.

-Hope! Kérlek! Hadd legyek a lányom életének a része-néz rám immár sírva. Mégse tudom megsajnálni. A döntése miatt nem. És a gyűlöletem miatt, amit iránta érzek jelenleg.

-Neked nincs lányod. Gyereked sincs, így nem értem, mit akarsz, Malik!-kiáltok rá-Tűnj el a házamból! Örökre!-intézem hozzá utolsó szavaimat. Rávágom az ajtót, és látom, majd autójába pattanva eltűnik. És tudom, hogy ez örökre szólt.

De miért fájnak a szavak, amiket most hozzá intéztem? Miért fáj, hogy talán örökre itt hagyott? Én kértem. Boldognak kéne lennem, de nem megy. Nem tudok ellenségként tekinteni rá. De miért fáj? Miért?

Muszáj még egyszer utoljára beszélnem vele. Megérdemli, akármennyire is változtatott rajtunk a döntése.

Felkaptam kocsikulcsomat és úgy, ahogy voltam (kék bikini, felette fekete nyári ruhám+strandpapucs), indultam a garázsból.