Hopeful or hopeless? (Zayn Malik FF) [Befejezett]

38.fejezet:Találkozások

Hy, guys!

Itt is lenne a következő, és holnap jön is a 39.fejezet majd délután! ;)  ♥☺

Remélem, mindenki jól van és élvezi a napsütést és a jó időt! :D 

Vigyázzatok magatokra, további jó hétvégét! ♥

All the love:Cs.xx'

Zayn

A reggeli interjúm után, ami Los Angelesben volt mindent ott hagyva pattanok autómba és hajtok padlógázzal szerelmem házához. Igen, szerelmem. Hopehoz, akinek nem lenne világos.

Miért nem tudhattam erről? Hisz pont négy hónapja volt nálam, és nem... Értitek... Terhes!

Te jó ég! Mikor Ellen előállt az utolsó kérdéssel, lesokkoltam. Komolyan mondom. Nem szólt, hogy terhes. És valószínű, vagyis remélem, hogy a MI kisbabánkat várja. Istenem! Én tudom, hogy ő a mi kisbabánk. Apa leszek! Ennél többet nem kívánhatnék.

Hope házához Ellen stúdiójától fél óra az út, de én negyed óra alatt megtettem. A ház ajtaja nyitva volt, amin erősen csodálkoztam. Ám bent nem várt látvány fogadott. Hope összeesve feküt a konyha közepén. Kétségbeesetten szólítottam, lágyan pofozgattam, de semmi. Menyasszonyi pózba kaptam, és a kocsi hátsó ülésére betéve (ügyelve pocakjára) indultam el a legközelebbi kórházba.

Két mondatot suttogtam magamnak végig, és talán Hope-nak is: „Rendbe jössz, édesem! Te is és a babánk is, ezt megígérem!"

Hope

Egy mezőn vagyok. Süt a nap, meleg van, nagyon. A pocakom ugyanakkora, de nem találok senkit magam körül. Testemen fehér, lenge nyári ruha van, és egy egyszerű szandált viselek mellé. Körbetekintek, és meglátok egy férfialakot a távolban egy tóparti padon ücsörögni. Ismerős az alkata, de ahogy egyre közelebb érek hozzá, még ismerősebb lesz.

-Apa!?-nézek döbbenten a férfira, aki immáron felém fordul. Ez tényleg Ő!

-Szia, kislányom!-ölel át jó szorosan, én meg csak sírok a karjaiban. Hiányoztak a biztonságot, szeretetet és azt a szoros köteléket nyújtó ölelései. És Ő maga, az apukám.

-Hogy kerültem ide? Hol vagyok?-érdeklődök miután leültünk a padra és megnyugodtam.

-Tudod, Hope ez a hely az, ahol azok vannak, akik meghaltak, mint én vagy azok, akik eszméletlenek, mint te. Neve nincs, de nyugalmas. Itt vagyok már négy éve-mosolyog rám szomorúan.

-Tudom, hogy én voltam a baleseted okozója, hisz ha hallgatok rád és nem ülsz kocsiba, elkerülhettük volna és még mindig velünk lennél-kezdek el megint sírni. Hülye hormonok.

-Kicsi kislányom! Nem a te hibád volt. Nekem ennyi jutott, de a legszebb éveink voltak, édesem! Én most már innen vigyázok rátok, érted? Mindig itt leszek neked. Csak gondolj rám, mert én már itt lakok bent-teszi kezét a szívemre.

-Apa! Úgy hiányzol. A közös énekléseink, a közös reggeli hülyeségeink, a lényed, te magad. Anya is hiányol. Nagyon-hajtom le a fejemet. Folyamatosan sírok.

-Édesem! Ez az élet rendje. Születünk, és meghalunk. Hidd el, hogy én is élni akartam még, de az élet vagy a sors közbeszólt. De-teszi fel mutatóujját-a legszebb éveink voltak, kicsikém! Édesanyáddal is. Akármekkora hibát követett el, megbánta, és megint jó a kapcsolatotok. Nem tudhatod, ez mekkora öröm számomra. Visszakaptad édesanyádat és a végtelen szeretetét. A mai napig előttem van a kép, amikor nagy pocakkal ott feküdtem vele a szülőszobán, és vajúdott. Mindig azt mondogatta, hogy érted megéri ez a szenvedés, mert élete ajándékát kapja meg ezzel. Esténként közösen énekeltünk neked, mert csak akkor aludtál el. Mikor először a kezembe fogtalak, az maga volt a mennyei öröm. Úgy érezte anya és persze én is, hogy most teljes az életünk. Veled és Harryvel. Őt sajátomként szerettem, és szeretem is. Hidd el, hogy vannak dolgok, amikért megéri küzdeni neked is a következő időkben, édesem! Mert néha nem az eszedre, hanem a szívedre kell hallgatnod-fejezi be hosszas mondandóját.

-Ezt hogy érted? Kire? Zaynre?-nézek rá kételkedve.

-Ezt nem mondhatom meg, szívem! Neked kell tudnod, és persze a szívednek-teszi szívemre a kezét.

-Kicsim! Mennem kell, de vár itt még téged valaki. Szeretlek! Mindig hallgass a szívedre, és tudom, hogy a legjobb döntést fogod meghozni a jövődben. Csak tarts ki és légy erős! Édesanyádat és Harryt is szeretem. Szeretlek titeket! Szia, édesem! És Miát is-mosolyog, homlokon csókol, magához húz és utoljára a kezembe nyújt egy nyakláncot. A nyaklánca. Apa nyaklánca.

Apa képe homályosodni kezd, de nemsokára egy régen annyit jelentett hang szólal meg mögöttem.

-Hope!-kiált fel és felém szalad.

-Adam!-döbbenek le-Hisz te...-kezdek bele, de leint.

-Látni akartalak utoljára. Mielőtt elmegyek innen. Szeretnék veled beszélni-mosolyog.

-Gyere, üljünk le-mutatok a padra, és odasétálunk. Most fedeztem csak fel, hogy hány heg is fedi be arcát.

-Valamit el kell mondanom...-kezdek bele, mire érdeklődve várja a folytatást. Bólint, jelezve, hogy folytassam-Van egy lányunk. Mia a neve-nézek rá szomorú mosollyal.

-Tudom, Hope! És tiszta édesanyja a lányunk-néz rám könnyes arccal-Bár ismerhetném. De te akkor nem lettél volna Zaynnel-néz felém szomorú mosollyal és könnyel teli szemekkel.

-Sajnálom, hogy nem voltam jó menyasszonyod. Egy depressziós picsa voltam akkoriban-nevetek fel keserűen.

-Nem, Hope! Nem voltál az, ezt verd ki a fejedből. Én voltam egyedül a hülye ebben a buliban. Én hagytalak el. Terhes voltál, te jó ég! Tudod, miután ide kerültem rengeteget gondolkodtam. Hiányoztál. Hiányoztak a közösen eltöltött idők, a reggeli rekedtes nevetésed, a gyűrű az ujjadról, a közös pillanataink, a közös késő esti kajálások a sok Nutellával, te magad. De mikor a gépen ültem, már akkor tudtam, hogy életem legnagyobb hibáját követtem el. Mikor a gép zuhanni kezdett, csak egyet kértem. Hogy még egyszer utoljára, bármikor hadd lássalak. Tudom, hogy képtelenség, de csak a veled töltött pillanatok pörögtek le előttem. Ott voltam Mia születésénél, ha nem is láttál. Tudok mindent. És azt is tudom, hogy a legjobb anya vagy, akit Mia csak kívánhatna. A legjobb édesanyja vagy a lányunknak. Tudod, most jöttem rá, hogy jobb is, hogy nem Harrison lett a vezetékneve. Jobb az Anderson. Állandóan csúfolnák, hogy „a te apukád bezzeg meghalt", ezt meg nem akarnám neki. És tudom, hogy ha te nem is tudod, de Mia legjobb édesapja nem én leszek, hanem más. Más, aki megérdemli ezt a szerepkört az ő kicsi életében. Büszke vagyok rád, hisz annyi mindent kibírtál. És utoljára arra kérlek, hogy bocsáss meg nekem, és legalább egyszer mesélj a lányunknak rólam!-sírja el a végét.

-A legjobb édesapja lettél volna, Adam! Nem hiszem, tudom. Hisz öröm volt nézni téged és Ashleyt régen. Az öröm a szemeidben. És látod! Sikerült, amit mondtál. Mert ott van az a kék szemű, barna hajú hercegnő, aki a mi lányunk, akármi is történt. Én már réges-régen megbocsátottam neked, Adam! A lányom apja vagy, és mindig is az leszel. Persze, hogy mesélni fogok neki rólad-sírok én is, és karjaimat kitárom. Megölel, és sír.

-Köszönöm, Hope! Köszönöm-nyugszik le szépen lassan.

-Neked lassan menned kell vissza, várnak-mosolyog rám.-Mindig a szívemben maradsz, Hope! Te is és a kicsi angyalkánk is-mutat a szívére.

-Te is a miénkben, Adam! Te is a miénkben-nézek rá mosolyogva.

-Én és édesapád mindig az őrangyalaitok leszünk, történjen bármi!-kiált vissza a háta mögül.

-Viszlát, Adam!-intek neki, és érzem, hogy most mennem kell.

-Szia, Hope! Szia!-int ő is és minden elmosódik.

Megint...