Hopeful or hopeless? (Zayn Malik FF) [Befejezett]

40.fejezet:"Az én életem csak veletek lehet teljes"

Hy, guys!

Itt is volna az új, 40.fejezet! ☺♥♥♥

A hétből már eltelt 2 nap, nézzük a jó oldalát, már csak 3 nap! :D 

A részekkel kapcsolatban annyit szeretnék leírni, hogy már csak 5-6 rész lesz vissza epilógussal együtt. :D :( 

Utána írói utószó, és erősen gondolkozok új könyven. :))

Vigyázzatok magatokra! 

All the love:Cs.xx'

Zayn

Mikor Mia apát kiáltott, rögtön hátrafordultam. A szemem könnybe borult, és csak öleltem magamhoz a lányomat. És hogy Hope képet mutatott rólam, hogy én vagy az apukája, az már csak hab a tortán. Sandra is visszafogadott, aminek külön örültem/örülök. Már csak egy ember kell a teljes boldogságomhoz és életemhez, illetve kettő. Életem szerelme és a közös kisbabánk. Hopenak nemsokára fel kell ébrednie, de most minden porcikám fél ettől a beszélgetéstől. Nem, nem veszekedni akarok vele, hanem végre magam mellett tudni, és összekötni vele az életem...Örökre. Igen, örökre. Nem akarok már semmi mást, csak a családomat magam mellett tudni az idők végezetéig. És mindent meg fogok tenni ennek érdekében. Ha kell, a földet átmozgatom, de ők az én családom, mától mindörökké. Mia éppen az ölemben ül, és a Barbie-babákról mesél nekem, amikkel játszani szokott.

-Apa!-hoz vissza hangja a valóságba.

-Mondjad, kincsem!-nézek rá érdeklődően.

-Szeretlek!-bújik nyakamba, mire torkomban gombóc keletkezik és a könnyeim is kicsordulnak. Hihetetlen érzés egy ilyen kicsi lánytól ilyen mondandót hallani alig pár óra alatt.

-Én is szeretlek, kicsim! Anyát is és a tesót is. Nagyon szeretlek titeket!-szorítom magamhoz, mire felnevet.

-Anyuci mikor kel fel? Hiányzik már-biggyeszti le ajkait, és látom, hogy mindjárt sír.

-Édesem! Anya nemsokára felébred, de most hagyjuk pihenni, jó? Elmegyünk enni meg inni?-emelem fel a magasba, minek következtében felnevet.

Bőszen bólogat miközben a büféhez érünk. Megvettünk minden szükséges kaját és innivalót, megettük és visszasiettünk Hope kórterméhez. Ott majdnem hátrahőköltem meglepettségemben. Hazza és Sandra aggódva figyelték az éppen felébredt lányt.

Mia leugrik a kezemből és az anyjához siet.

-Anya! Anya! Úgy hiányoztál-mászik fel az anyja ágyára és ott halálra öleli őt. Olyan édes. Hope felém néz, és elmosolyodik, de látom, hogy ő is ugyanolyan ideges, mint én. Rámosolygok. Végre felébredt!

-Anya! Apa elvitt enni és inni. És én szeretem az apát, nagyon szeretem-mosolyog anyukájára, aki édesen elmosolyodik és felnevet kislányunk boldogságán.

-Igen, édesem. Apukád nagyon is szerethető ember, csak néha elszáll az egója-vigyorodik el szerelmem, mire vigyorogva felvonom fél szemöldökömet és felnevetek.-És anya is szereti apát. Nagyon, teljes szívéből-néz Miára, de tudom, hogy a szavak nekem szóltak. Több se kell, odafutok az ágyhoz, és magamhoz húzva, óvatosan megcsókolom a lányt. Meglep, hogy rögtön visszacsókol, de velem ebben a pillanatban madarat is lehetne fogatni. Csókunk után egy vigyorgó Hazzát és egy nagyon is mosolygó Sandrát látok. Mia pedig boldogan tapsikol és felnevet. Időközben ő Hazza karjaiba került. Csókunk után összeillesztettem homlokunkat és csak vigyorgok, mint valami őrült, de ez van, boldog vagyok!

-Szeretlek, kicsim! Sose foglak elengedni titeket. Az életemet jelentitek mindhárman-simítom kezem pocakjára, mire ő is odateszi kezét, és összemosolygunk.

-Ne haragudj, hogy nem mondtam el. Azt hittem, hogy akkor ott vége volt. Nem akartam többet a közeledbe menni, féltem, hogy megint ez lesz a vége. Mikor megtudtam, hogy terhes vagyok, a legboldogabb voltam. De féltem is. Féltem, hogy őt is egyedül kell felnevelnem, mint Miát idáig. Ami nem lenne baj, de nekem kéne egy biztos pont az életemben-hajtja le a fejét, mire megfogom állát, és magam felé fordítom fejét.

-Ide hallgass! Sok mindent átéltünk már, de mindig visszataláltunk egymáshoz valahogy. És tudom, hogy nekünk még rengeteg dolgunk van itt a Földön, közösen. Nem mondom, hogy nem fájt, hogy eltitkoltad a kisbabánkat, de egy a lényeg most már. Mégpedig az, hogy veletek legyek. Miával, veled és a kisbabánkkal, akit már most nagyon szeretek és várok. Nélküled fél a szívem, a testem és az életem. Fél életet pedig nem lehet élni, csak teljeset, de azt nagyon. Az én életem csak veletek lehet teljes. Itt, ebben a pillanatban megígérem neked, hogy mindig melletted, mellettetek leszek, mindörökké. Szeretnék minden reggel melletted felkelni, veled elaludni, veled átélni az összes boldog és szomorú pillanatot, vigasztalni téged, Miát iskolába kísérni, a kisbabánk születésénél jelen lenni és az ő apukájuk lenni. Ez minden álmom-fejezem be hosszú monológomat, Hope pedig közelebb húzódik és szorosan átölel. Érzem, hogy szipog.

Én felállok, kikapom a kis dobozt a zsebemből a dobozkát, amit mindig magamnál hordok négy hónapja, és letérdelek elé.

-Hope Elizabeth Anderson! Az életemet jelented, te vagy a központja annak. Szeretlek, mindennél jobban! Örökké és visszavonhatatlanul. Felejtsük el a sok rosszat, és koncentráljunk a közös jövőnkre, amiről biztosítalak, a legboldogabb lesz mind a négyünk számára. Kérlek, bocsásd meg a két évvel ezelőtti baromságomat, és legyünk együtt boldogok végre. Mert az ég nekem csakis téged teremtett nekem. Egyetlen szerelmem! Megtisztelnél azzal a boldogsággal, hogy a feleségem leszel és leéled velem az életedet?-nézek rá könnyes szemekkel. Ő csak zokog, és bólogat.

-Igen, kicsim! Ezerszer is igen!-ugrik a nyakamba, mire szorosan átölelem, és az ujjára húzom az arany gyűrűt.

-Veled teljes az életem, Zayn Javadd Malik!-suttogja a fülembe.

-Nekem meg veled, Hope Elizabeth Anderson!-emelem fel a levegőbe, és forgok vele ott.

-Örökké?-nyújtja kisujját, én meg az enyémet.

-Örökké-illesztem ujjamat az övébe, és megrázzuk azokat.

Visszakaphattam a családomat! És tudom, hogy ez már örökre szól. Örökre és azon is túl...