Hopeful or hopeless? (Zayn Malik FF) [Befejezett]

19.fejezet:"Mi a jó eget keresel te itt?"

Hát, drágáim, szombat van, én is itt vagyok, szóval a rész is adott a mai napon! :)

Tudtátok, hogy jövő héten már advent első vasárnapja lesz? :)) ♥ Én már nagyon várom az idei karácsonyt,és ennek örömére pedig advent minden vasárnapján fognak jönni a részek az elkövetkezendő 4-5 hétben ♥♥♥

Ajánlott zene a részhez:

Imádooom ezt a számukat a srácoknak, igaz feldolgozás, de akkor is :* ♥♥♥♥

Puszi mindenkinek:cseni9_malik

Sandra

Kéztördelve vártam a lányom kórterme előtt a kórházban. Harry csak nézett ki a fejéből. Látszott rajta, hogy aggódik. De ilyenkor jobb egyedül hagyni. Zayn valami papírra írt valamit, majd amikor végzett azzal, a kabátzsebébe tette a papírt és a tollat. Egyszer csak Harrym megszólalt.

-Mi lesz, ha nem kel fel, anya? Most kaptam vissza csak.-nézett rám Harry könnyes szemekkel.

-Ilyenre gondolnod sem szabad, Harry! Fel fog kelni és minden rendben lesz, így kell lennie.-magyaráztam inkább magamnak zokogva. Időközben kerestek telefonon, de kinyomtam azt és kikapcsoltam. Most Hope a legfontosabb. Túl sok időt pazaroltam el a munkámra. A lányomnak nagyobb szüksége van rám.

Már van egy jó órája ülhettünk a kórterem kínzó csendjének társaságában, amikor egy alak lépett be az ajtón. Azonnal felismertem. Harry arcán ijedtség látszik. A férfi megérinti a vállam, mire hitetlenkedve felnézek rá.

-Alexander! Mi a jó eget keresel te itt, hm? Tizenkilenc éve nem toltad ide a képed, most miért vagy itt hirtelenjében? Megint eszedbe jutottam vagy mi van?-kérdezek rá apámtól, aki egy seggfej lett az évek múltán. Szó szerint az.

-Sandra Jones! Mindig öröm látni téged. Amúgy vizsgálatra jöttem.-hajtja le a fejét.

-Beteg vagy, Alexander?-kérdez rá Harry. Igen, ő ki nem állhatja a nagyapját, ahogy én sem, pedig az apám.

-Á, már nem is vagyok nagyapa, Harry! Milyen nagy lettél, drága fiam! Anyádra ütöttél teljes mértékben. Személyiségileg és külsőre is.-néz mosolyogva Harryre és megölelné, de ehelyett Harry mellém somfordál és átölel. Én persze rögtön anyai védelmem alá vonom.

-Beteg vagy, vagy megint hipochonderest játszol, apa?-köpöm a szavakat felé. Kitagadott gyerekkoromban, a szeretetnek iránta már nincs helye a szívemben. Otthagyta anyámat és újból megnősült. Idióta seggfej az apám, nem tudok mást mondani.

-Végstádiumban vagyok. Gégerákos vagyok, kislányom! Ha nem hiszed el, itt a papír.-nyújt felém egy köteg papírt a kezéből. Átveszem és beleolvasok a legfrissebbe.

„Alexander Jonathan Jones. Az adatokat ugorjuk át most. Gégerák, elterjedt a szervezetében. IV. stádium. A szervezete nem reagált jól a kezelésekre. Hátralévő idő kiszámíthatatlan." Az utolsó mondatot a doktor úr írta oda apámnak. Ez nem lehet! Miért pont most látom Őt? Mit akar tőlem a sors?

-Elhiszem, de ne haragudj, kérlek, apa, menj el! Ez sok egyszerre.-adom át a papírokat és még egyszer ránézek. Arcáról bűntudat és lelkiismeretfurdalás tükröződik vissza. Megfordul, és csak suttogja a szavakat.

-Ne haragudj, kislányom! Bocsáss meg! Mindig szerettelek, kicsikém! A viszontlátásra, Sandra!-és ezzel szipogva távozik a folyosóról.

A falnak dőlök, és csak zokogok. Az apám a halálán van, de soha nem szólt róla. Mindig felkeresett a szülinapomon, de mindig elüldöztem. Küldött ajándékot, de én marha, kidobtam anélkül, hogy megnéztem volna. Miért pont most találkoztam vele? Hisz legalább 19-20 éve nem láttam őt, mindig csak leveleket és ajándékokat küldött, de azokat megnézés nélkül a kukába hajítottam, mondván úgysem érdekel. Túl késő újrakezdeni. Túl késő is bármihez kezdeni. Ilyenkor mondják az emberek azt, hogy ELKÉSTEM. NEM VOLT ELÉG IDŐM RÁ. Hát, én ezt most a saját bőrömön tapasztalom meg. Hogy milyen ára van az életnek. Szerettem őt, sőt szeretem. De saját magamnak köszönhetem azt, hogy gyűlöltem az apám. Mert voltam olyan konok és makacs, hogy anno nem találkoztam vele. Még Harry volt pár hónapos, amikor utoljára láttam. Istenem! Mindent el kell, szúrjak az életemben?

Harry

Anya zokog. Sőt, egyenesen bőg. Tudom, hogy mennyire fájt neki nagyapámat látni. Hogy mennyire ki lehet most borulva. Szorosan elé lépek és ölelésembe vonom őt. Nem tiltakozik, visszaölel.

-Miért vagyok ilyen rossz anyátok és gyereke az apámnak? Harry! Bocsáss meg, kisfiam!-zokog vállamba.

-Anya! Nézz rám!-fordítom arcát magam felé, hogy rálátást láthassak arra.- Nem vagy rossz anya, sőt a világon számomra és Hope számára a legjobb. Mia számára pedig a legjobb és legnagyszerűbb nagymama. Szeretünk téged, anya! Imádunk, hisz követtél el hibákat, de felálltál és tovább léptél. Peter is büszke lenne rád. Ő vigyáz most ránk odafentről, érted? Ő a mi őrangyalunk! Ő szeret minket a legjobban odafent. És én és Hope is régen megbocsájtottunk neked. Hisz az anyukánk vagy, aki a legjobb ezen a világon.-ölelem át szorosan, mire még jobban zokog. Anyán most jött ki az összes érzelem, amit húsz év alatt elfojtott.

Csak ölelem és csitítgatom, de csak nagyon lassan akar lenyugodni.

Egyszer csak Hope kezelőorvosa jön ki a kórterem ajtaján.

-Jó napot! Önök Ms. Anderson hozzátartozói?-néz ránk.

-Igen, én a bátyja vagyok, doktor úr! Az édesanyánk és a vőlegénye.-mutatok végig rajtunk.

-Nos, a kisasszony.....

..............