egy csepp vér

egy

GAHYEON

A kávézó ablakán nézegelődtem, a fejemet megtámasztva a tenyeremmel. Kiengedtem egy mély sóhajt, amíg a rendelésemre vártam.

Az elmém teljesen másfele járt. Egy kicsit összeráncoltam a homlokom és ráharaptam az ajkamra, ahogy az emlékek ismét gyötörni kezdtek.

Azt a napot, amikor elvesztettem a testvéreimet, sosem fogom elfelejteni. Minden egyes dologra tisztán emlékszem, ami azon a napon történt velem. Arra az ijesztő érzésre, mikor az anyánk elől bujkáltunk, és arra a mindent elsöprő idegességre is, amikor elhatároztuk, hogy megszökünk. El sem tudom hinni, hogy egy ilyen fiatal lány, mint én akkoriban voltam, egyáltalán meg tudott birkózni ilyen ijesztő kalandokkal.

Hátra dőltem a széken, és eleresztettem egy apró, elégedett mosolyt, amikor visszaemlékeztem Jiyoo nővérkém nekem címzett utolsó szavaira.

„...soha... soha ne gyere vissza ebbe a házba."

Mostanáig sem felejtettem el a szavakat, amiket kiejtett a száján. Főleg akkor jutottak eszembe, amikor valami azt sugallta, vissza kell térnem abba a horrorvárosba. Mikor ez a gyerekkoromat meghatározó incidens történt, a következő évre a város teljesen elhagyatottá vált. Azt mondták egyesek, a temérdek mennyiségű gyilkosság tehet róla, ettől a többi lakos félni kezdett, és hamarosan elköltöztek onnan. Az volt az igazi kérdés, hogy ki áll a gyilkosságok mögött. Senki sem tudta igazából, és nem is akarták kideríteni. Az emberek a szellemekre próbálták terelni a dolgot, a szellemekre, akik valójában a testvéreim voltak.

Hülyeségnek tartottam. A testvéreim sosem tudnának ilyesmit tenni, és különben is, hogy bizonyítják, hogy ők valóban szellemek? Semmilyen árva bizonyítékuk nincs rá.

Nem hiszek a szellemekben, de attól még kíváncsi vagyok, mi lett a testvéreim életével. Néha úgy érzem, kommunikálni próbálnak velem. Nem tudom, hogyan, de valamelyikőjük (változó, melyikőjük) majdnem minden nap beszél hozzám álmomban – sírva és kiabálva. Én viszont alig értek bármit is abból, amiről beszélnek.

Ja, tudom, elég furcsa.

De bennem van az érzés, hogy viszont akarom látni őket, és megtudni tőlük olyan dolgokat, amiket nem tudok.

— Hé, Gahyeon! Hallasz egyáltalán? — egy kicsit hátra hőköltem, amikor meghallottam a nevemet. Megfordultam, hogy lássam, ki az, de csak a szokásos pincérfiú volt.

— Ó, csak Jisoo... vagyis Joshua... akárhogy is hívnak.

— Lényegtelen, Gahyeon — forgatta meg a szemeit Joshua, és elém tette a rendelésemet. — Egy karamellás macchiato.

Leült a székre velem szemben, és rám nézett a kíváncsiságtól csillogó szemeivel.

— Mi az? — vontam fel a szemöldököm, ahogy belekortyoltam a kávémba.

— El sem mondtad, hogy van barátod! Hogyan képzelted, hogy nem osztasz meg velem ilyen fontos dolgot?

Nyugtalanított, amit Joshua mondott, mert nem értettem, miért mondja. Máskülönben, tudta rólam, hogy kényelmetlenül érezném magam, ha ennyi idősen kapcsolatban lennék. Hogy juthatott az eszébe ilyen badarság?

— Nem tudom, miről beszélsz, Josh.

— Akkor ki az a srác, aki idehívott engem hozzád? — az ujjával egy tőlem messze ülő srácra mutatott, aki engem figyelt. A szájához emelte a csészéjét, de ez sem akadályozta meg abban, hogy megszakítsa a velem tartott szemkontaktust.

Nyeltem egyet, amíg ránéztem. Fogalmam sem volt, ki ő, és hogy miért figyel engem. Kezdett rossz előérzetem lenni vele kapcsolatban.

— Nem ismerem őt! — fordultam vissza Joshuához visítva, szemeim tágra nyíltak.

— Ó, igen? — vigyorgott rám idiótán, és láttam rajta, hogy egy pillanatra elnézett másfelé. Felállt, és ahogy rám nézett, megint eleresztett egy vigyort.

— Hova mész?

— Én csak egyedül hagylak a barátoddal, mert úgy látom, már éppen feléd közeledik — kuncogott gúnyosan. — További szép napot, Gahyeon — integetett, és visszament dolgozni, én pedig tátott szájjal néztem utána.

A kis rohadék.

Láttam, hogy a srác, akiről Joshua beszélt, tényleg felém közeledett, egy mosollyal az arcán. Nem tudtam, mit akart elérni, de elismertem, elég helyesnek tűnt a mosolyá... vagyis... Basszus, mire gondoltam az előbb?

— Üdv, Ms. Lee — üdvözölt, és leült arra a székre, amit az előző pillanatban még Joshua foglalt el.

— Izé, mit szeretnél tőlem? Mi a neved? Ki vagy te? Találkoztunk má... — tömte be a szám egy szelet kenyérrel, ami hirtelen a keze ügyébe akadt, ezzel félbeszakítva a mondandóm.

— Hűha Gahyeon, hátrébb az agarakkal. A kérdéseidet tartogasd későbbre, mert jelenleg más dolgod van — jelentette ki szigorúan. — Velem kell jönnöd.

Felsóhajtottam, mert ez a srác túl önfejűnek bizonyult ahhoz, hogy szembe szálljak vele.

— És miért kellene egy hozzád hasonló idegennel mennem? Nem megyek veled, amíg nem válaszolsz legalább az egyik kérdésemre — egy kis ideig beállt közénk a csend, amit hamarosan ismét én törtem meg. — Ezesetben nem fogok veled menni. Nem fogom olyan idegenekre pazarolni az időm, mint amilyen te vagy.

Azon voltam, hogy felálljak és nemes egyszerűséggel elsétáljak, de egy lépéssel előttem járt, és megragadta a csuklóm. Nem néztem rá, de hallottam, ahogy kienged egy mély sóhajt.

— Oké, legyen... Jeon Jungkook a nevem, újságíróként dolgozom, és azért kerestelek fel, hogy kérdezzek egy keveset az incidensről.

Úgy éreztem, a szívem egy pillanatra kihagyott egy ütemet. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a kijelentést, és a vele tartott szemkontaktust. Mégis honnan tudhat az incidensről?

— F-fogalmam sincs, miről beszélsz.

— Ó, tudom, hogy tudod, miről beszélek, Gahyeon — vigyorgott rám, és megszorította a csuklómat. — Mind tudjuk, hogy tudod.

— Miért pont rám van szükséged? — vontam fel a szemöldököm, és végre méltattam pillantással illetni.

— Mert elég régóta figyelünk már. De ne gondolj arra, hogy zaklatnánk, vagy valami ilyesmi — kacagott fel, és még egyet kortyolt a csészéjéből.

— Pontosabban mióta?

Két ujjával az állát kezdte simogatni, gondolkodást színlelve.

— Lássuk... Egészen pontosan két éve, három hónapja, egy hete és három napja kezdtünk figyelni.

Ó, ez valóban nem tűnik zaklatásnak!

— Szóval benne vagy, vagy nem? — mosolygott rám barátságosan.

— Én... hát... — haraptam be az alsó ajkam. Fogalmam sem volt, mit válaszoljak, mert végtére is, ezt vehetem egy lehetőségnek ahhoz, hogy végre megtudjam az igazságot. Talán kockázatos, de tényleg, tényleg találkozni szerettem volna a testvéreimmel.

Felálltam és Jungkookra néztem, a pillantásom színtiszta elhatározottságtól fénylett.

— Akkor, kezdhetjük?