egy csepp vér

tizennégy

GAHYEON

A telefonom csengőhangjára keltem fel. Egy kicsit szitkozódtam magamban, mielőtt még felvettem volna.

Ki a búbánat keres engem hajnali háromkor?

Lustán a készülékért nyúltam, ami az éjjeliszekrényen feküdt. Alig láttam valamit a vakító képernyőn kívül, hiszen még ki sem töröltem az álmot a szemeimből.

Hunyorítottam, hogy el tudjam olvasni, ki kívánt beszélni velem.

Ijesztő testvér hív...

— Ez nagyszerű — sóhajtottam szarkasztikusan, és felvettem.

A másik oldalról is csak egy nehéz sóhaj hallatszott, amitől egy kicsit megborzongtam.

— Halló? — szóltam bele, reménykedve, hogy valaki válaszol a vonal túlsó végén. Normál esetben azonnal megszakítottam volna a hívást, de jelenleg nem cselekedtem így, tudván, mit műveltek már velem, és a családommal egyaránt.

Meg egyébként is: amikor azt mondtam, válaszokat akarok a kérdéseimre, az azt is jelentette, hogy nem fogok meghátrálni semmitől.

— Gahyeon... Hát felvetted — a hang egy kicsit eltorzult volt, így nehézkesnek is véltem beazonosítani a hívót. Biztosra mondtam, hogy direkt változtatták el a hangjukat.

— Miért hívtál? — kérdeztem hűvösen, mire csak egy halk kuncogást kaptam válaszul.

— Hogy miért? Nem szeretnél beszélgetni a szeretett testvéreddel?

— Te most már nem az a testvér vagy, akit ismertem. Egyébként, ki vagy?

— Az, aki megölte az anyukádat... Akit álmodban is láttál.

— Tudtam, hogy te ölted meg! — kiabáltam.

— Igen... És a következő te leszel. Ráadásul, azonnal.

— M-mi? — kérdeztem, majd hallani kezdtem, ahogy valaki mögöttem monoton fújja a levegőt be és ki. Lassan megfordultam, mire megpillantottam egy lányt kifehéredett szemekkel, és véres ruhában.

— Üdv, hugica — vigyora egyre szélesebbé változott.

Ne... Nem akarok itt, és most meghalni.

— Gahyeon! Ébredj már, te lustaság! —Jungkook ébresztgetésére keltem, és realizáltam, hogy az egész csak egy rémálom volt. Vagy mégsem? Anyu halála óta egyre kevésbé vagyok biztos magamban.

— Még élek? — kérdeztem halkan, félig csukott szemekkel. — Ez a mennyország? — aztán a fiú felé fordultam. — Kaszás, te vagy az?

— A szobádban vagy, te hülye. Már rohadtul elmúlt dél. Namjoon és Jin a földszinten várnak rád. Nem úgy volt, hogy segíteni akarsz nekik?

— Akkor mégsem vagyok halott?

— Nem, de az leszel, ha nem fejezed be ezt az értelmetlen hablatyolást.

— Jó... Mondd meg a srácoknak, hogy megyek, amint letusoltam — mondtam, miközben kigurultam az ágyamból.

***