egy csepp vér

harminc

— Szeretlek.

E rövid, mégis lényegretörő kijelentés után a szobára csend telepedett.

Olyan csend, hogy Jungkook mást sem hallott, csupán szapora szívverését. A másik oldalon Gahyeon ereiben megfagyott a vér, ahogyan realizálta a helyzetet. Ez a szituáció eddig teljesen ismeretlen volt számára.

— M-mi? — kérdezte a lány, és fogalma sem volt róla, hogyan kellene reagálnia. Csak kínosan tette át egyensúlyát egyik lábáról a másikra, miközben rá sem mert nézni a fiúra.

Jungkook kicsit elnevette magát, majd megcsóválta a fejét, látván Gahyeon ideges, mégis aranyos reakcióját. Közelebb lépett a ledermedt lányhoz, aztán pár, előre lógó hajtincsét édesen mosolyogva a füle mögé tűrte, mire Gahyeon lassan kezdett elpirulni.

— Ilyenkor szokták hozni a turbékoló galambokat, nem? — bújkált pajkos mosoly Taehyung arcán, miközben keresztbe tett kézzel figyelte a jelenetet.

Mielőtt még reagálhattak volna, mindannyian egy, a fürdőszobából jövő hangra lettek figyelmesek. A két fiú furcsán összenézett, és nem tudták hova tenni a hangot.

Yoongi sétált ki a fürdőből, erőltetett mosollyal.

— Sajnálom, Jungkook, de el kell, hogy raboljam előled Gahyeont, mert van egy kis megbeszélnivalónk — mondta, majd megfogva a lány kezét, kihúzta magával a szobából.

A nappaliba érve maga elé fordította, majd a kezét keresztezve várta, hogy beszéljen.

De ő nem mondott egy szót sem, csak a kezeit bámulta. Egészen addig, amíg Yoongi fel nem szólalt.

— Tudod, hogy most nincs időnk kapcsolatokra, ugye?

Gahyeon nyelt egyet, bólintott, és ismét nem tudta, mit reagáljon. A fejét lehajtva nézte, ahogyan a kezei remegnek.

— T-tudom, ezért nem tudtam rá mit mondani.

— De szereted őt, nem? — kérdezte határozottan a fiú, még kényelmetlenebb helyzetbe hozva Gahyeont.

Nem tudta, mit mondjon, mert sosem volt még szerelmes korábban. Az agyát mindvégig a testvéreivel kapcsolatos gondolatok foglalták el.

Mindig elutasított mindenkit, aki közeledni akart felé. Mégis... Úgy érezte, Jungkook más.

Ő volt az egyetlen srác, akire mindig számíthatott. Még ha a beszélgetéseik nyolcvan százaléka értelmetlen is volt, ő attól még imádta őket. Mostanában pedig tényleg nem váltottak egymással egy szót sem.

És mégis... Olyan érzést nyújtott neki a közelsége, amit senki más.

Ezért érezte ugyanazt, amit a fiú.

De mégis a legjobbat akarta nekik, és nem akarta, hogy bárkinek bántódása essen.

Emiatt pedig kénytelen volt ellenkezőleg cselekednie, mit az érzései sugalltak.

— Nem, nem szeretem — felelt, és már csak az csalódottsággal töltötte el, hogy ezt egyáltalán ki kellett mondania.

De tudta, hogy ha bevallotta volna, a testvérei biztosan kiterveltek volna valamit, amivel ártani tudnának a fiúnak. Így, inkább feláldozta a boldogságát valaki életéért, akit szeretett.

— Biztos? Nem úgy nézel ki — sóhajtott Yoongi. — Nézd, Gahyeon... Nem akarom a rosszfiú szerepét játszani, meg ilyesmi, látom, hogyan érzel a seggfej iránt, de koncentrálnunk kell a feladatunkra. Szóval, én a helyedben jelenleg elmennék Namjoonhoz és Jinhez, és felvázolnám nekik a tervemet.

Gahyeon mosolyogva felnézett rá, és bólintott.

— Köszönöm a megértésed, oppa.

— Igazán nincs mit.

***

YOOHYEON

— Jimin, várj! Hol vagy? — kiabáltam, de a hatalmas, üres folyosón csak a saját hangom visszhangját hallottam válaszként.

Próbáltam átgondolni, mi történhet vele, ha előbb vagy utóbb nem találom meg őt.

— Ah... Miért mindig én vagyok az, aki mások után futkos? — sóhajtottam, míg a folyosó sarkához nem értem, onnan pedig szipogást hallottam valahonnan nem messze.

Biztos, hogy ő az.

Hamarosan megközelítettem egy szobát, ahol erősödni kezdtek a hangok.

— Oppa? — suttogtam, és a szobától rossz érzésem támadt.

Nyeltem egyet, amikor megláttam a szoba nyitott ajtaját, de ahogy befordultam rajta, minden kétségem magabiztossággá alakult: Jimin pontosan ott ült a fal mellett, orcáin könnycseppek gurultak végig.

Gyorsan odamentem hozzá és mellé ültem, hogy biztonságot nyújtsak neki. Ismét kiengedtem egy mély levegőt, látván, mennyire átlátszó volt, már az én szemeimnek is. Kezeimet a combomra téve pihentettem, és megszólaltam.

— Ne aggódj... Még van egy esélyed, hogy visszaszerezd az életed. Biztos vagyok benne, hogy a srácoknak már van is egy terve hozzá.

— Nem... Nem akarok reménykedni többé. Mást sem csináltam, mint reméltem a jobbat, és minden, ami történt, az ellentéte annak, amiben hittem — mondta, és lassan rám nézett. Az arca önmagában nem tükrözött érzelmeket, ámde a szüntelen duzzadó könnycseppei tanúskodtak a félelméről.

Tisztán láttam, hogy ő nem akarta ezt, és nem akart eltűnni. Már-már az én könnyem is kicsordult miatta.

Minden az én hibám.

Ha előbb figyelmeztettem volna mindenkit, nem történt volna meg mindez. Miért voltam ilyen buta?

— Sajnálom, az én hibám — hajtottam le a fejem.

Nem kellett volna megjelennem, nem kellett volna találkoznom velük, és akkor minden őrültség elkerülte volna őket.

— Y-yoohyeon... Ne s-sírj — szólalt meg, a sírástól remegett a hangja. — A negatív érzések vonzzák a negatív lelkeket, n-nem? — tette hozzá.

— Igen, miért kérdezed? — néztem rá kérdőn, még mindig érezve a hasztalanságot a szívemben.

— Mert mögötted van.

Erre megfordultam, és megláttam a lányt, lófarokba kötött hajjal, rám vigyorogva.

— Úgy örülök, hogy újra látlak, testvérem.

***

DAMI!

Lehet, hogy a lányok jelenleg (azaz a 7-ből 5-en) rosszak a történet szempontjából, de én attól még minden alkalommal örülök, amikor felbukkannak

Nem hiába, miattuk kezdtem el ezt a sztorit

Tudassátok velem, hány Dreamcatcher stan van közöttetek :~)