egy csepp vér

huszonöt

Negyedik felvonás.

YOONGI

Taehyung mellett ültem, aki fontos diskurzust folytatott körülöttünk úgy mindenkivel, aki jelen volt. Ezzel szemben én ott ültem csendben, és azon gondolkodtam, miért jöttem Namjoon irodájába egyáltalán. Vele szerettem volna beszélni elsősorban, ám amikor Hoseokkal a nyomomban beléptünk ebbe a helységbe, hirtelen mindent elfelejtettem, amit mondani akartam neki.

Ott ültem csendben, mint egy térfigyelő kamera: a többieket figyeltem, miközben ilyesmi gondolatok kavarogtak a fejemben.

Életem során nem tapasztaltam magamon, hogy túl paranoiás személy lennék, de abban a pillanatban hirtelen minden ilyen érzés jelen volt bennem, és ostromolt.

Nehezen vettem egy mély levegőt, és hátradőltem a helyemen.

A lelkiismeretem majd' megölt, látván Taehyungot és Jungkookot egymással ártatlanul röhögcsélni és beszélgetni.

A tudat, hogy ők ketten semmit sem tudtak Jimin labilis állapotáról, arra késztetett, áruljam el nekik. Mentálisan kést forgatott bennem, és én éreztem magam hibásnak miatta.

Utáltam olyan titkokat megtartani, amiknek komoly végkifejlete is lehet, főleg, ha a célszemély élete múlhat rajta.

És tudván, hogy ez a három srác elég közel áll egymáshoz, nem fogadnák jól a hírt, kiakadnának rajta – mint ahogy majdnem én is tettem.

Szörnyű érzés, ha semmit sem tudsz.

Valamint az érzés, hogy valaki, aki közel áll hozzád, lassan haldoklik, miközben te nem is tudsz róla... Kétségtelen: szintén szörnyű.

Ismerve a másik oldalt... Talán visszakívánom az első érzést. Azt, hogy tudom, mi történik Jiminnel, még mindig egy fokkal szörnyűbbnek tartom annál, mintha nem tudnám. És hiszem, hogy mindenki más is, aki még tudja, ugyanezt gondolja.

Kibaszott szörnyű így ez az egész.

— Hé, hyung — Namjoon az irányomba tartott, hátrahagyva a beszélgető Hoseok-Taehyung-Jungkook hármast. Felnéztem rá, szavak nélkül szentelve neki a figyelmem: túlságosan lefárasztott minden ahhoz, hogy másképp cselekedjek. — Hallottam, hogy Hoseok mindent elmondott. Sajnálom, hogy próbáltuk elrejteni előled, csak... Nem akartuk, hogy ismét depre...

Egy pillanatra lehunytam a szemem, amit látván, Namjoon nem is fejezte be a mondatot. Sóhajtva bólintottam, jelezvén, így is értettem. Eközben éreztem, hogy felszabadul mellőlem a hely, így intettem Namjoonnak, hogy üljön le, amit meg is tett.

— Nincs semmi baj... Tudom, nem akartátok, hogy az történjen, mint a bátyám halálánál — erőltettem a számra egy mosolyt, hogy tudassam a fiúval, hogy minden rendben. — És tudom, hogy tudod, ti srácok voltatok a legfőbb okai annak, hogy kilábaltam belőle. Nélkületek talán már itt sem lennék.

— Hyung, ne mondd ezt — tette a vállamra a kezét, ahogy a padlóra vezettem a tekintetem.

Csak arra gondoltam, hogy mióta találkoztunk, Jimin mindig is olyan volt nekem, mint egy kis öccs, és emiatt nem tudtam, milyen érzéseket vált ki belőlem ez az egész.

És igen, a múltban voltak gondolataim arról, hogy megöljem magam, hiszen a bátyám volt az egyetlen személy, akire gyerekkoromban számíthattam. Gyenge voltam nélküle, és nem tudtam, mitévő legyek, amikor már sosem láttam többé.

Pár napig még azzal a hittel nyugtattam magam, hogy csak elment valahová, és majd valamikor váratlanul csöngetni fog, hogy engedjem be a bejárati ajtón.

De ez sosem történt meg, én pedig nem tudtam beletörődni.

Ezután a srácok próbáltak megváltoztatni, amiért hálás vagyok nekik. Leszámítva a tényt, hogy nagyon nehezen értettem meg magam velük, hiszen sosem voltam képes rendesen kimutatni az érzéseim más emberek előtt.

— Most csak látni akarom Jimint — szólaltam meg egy kis idő elteltével, elnyomva az előtörő emlékeket az elmémben.

— Meglátogassuk a szobájában?

Mielőtt még bármit is válaszolhattam volna a kérdésére, kinyílt az ajtó, mire mindannyian a hang irányába fordultunk.

Jin jött be a szobába, egy ijesztően széles mosollyal az arcán, és a két lánnyal a nyomában.

— Jó híreim vannak.

— Jó hírek? — kérdezte vissza Taehyung.

— Tae, Jungkook, ti menjetek ki innen addig — parancsolta az idősebb.

— De jó híreid vannak, nem? — pattogott Tae, mint egy gyerek.

— Mi is akarjuk hallani! — tette hozzá Jungkook izgatottan.

— Gyerünk — mutatott Jin az ajtó felé, felváltva nézve a két fiúra, akik szomorúan, de végül elhagyták a szobát.

Ahogy becsukta utánuk az ajtót, bele is csapott a tenyerébe.

— Szóval! Találtunk egy módot, ami megmentheti Jimint.

— Mit? — szólalt meg Hoseok.

— Várjatok, először én elmondom, utána, ha van kérdésetek, a két lány majd választ ad rá — vázolta fel a tervet, miközben szándékosan kerülte az én tekintetemet.

Láttam rajta, bűntudata van miattam.

— Szóval, Yoohyeon szerint Jimin lassan haldoklik az álmoktól. Hogy hogyan? Hát, mondjuk csak azt, hogy egy valami az álmaiban lassan és folyamatosan szívja el a lelkét. És, ha mi tovább hagyjuk, hogy ez történjen, nos... — Jin hirtelen megállt, ahogy Yoohyeonra pillantott megerősítésért, azonban minden, amit kapott, az a lány meglepettsége, és az arcára kiülő elgondolkodó tekintet.

— Unnie nem teljesen így mondta... Nem kéne részletesebben is elmagyarázni? — kérdezte bizonytalanul Gahyeon, a nővére pártját erősítve.

— Jimin... — kezdte az idősebb lány, lehajtott fejjel. — Talán sosem kaphatja vissza a testét, és örökké úgy kell majd élnie, mint egy elveszett lélek. Illetve, ha ez bekövetkezik, mi sosem fogunk már többé kapcsolatba kerülni vele.

Jimin nincs egyedül.

Most már én is félek.

— De azt mondtad, tudunk tenni valamit ellene — szólaltam meg, egy olyan választ várva, ami meg tud nyugtatni.

— Igen, tudunk — bólogatott Gahyeon, de a mosoly ezután ellentmondóan mégis eltűnt az arcáról. — Csak attól félek, kifutunk az időből...

— Mi? De hiszen csak egy álomfogóra van szükség! — mondta Jin. — Nincs elég időnk egy vacak álomfogóra se?

— Már mondtuk, nem egy hétköznapi álomfogó kell. Több idő kell hozzá, mint gondolod.

— De... — kezdte Jin, mire Namjoon intett, hogy inkább hagyja a lányokra.

— Csak tedd, amit tenni kell,
Yoohyeon — bólintott a vezető, majd láttam, hogy mielőtt még ismét megszólalt, rám pillantott. — Nem szeretnénk elveszteni egy tagot sem, szóval ha bármi problémád akad, csak szólj.

— Rendben — bólintott a lány, majd egy ismeretlen hang hatására hirtelen megmerevedve, ijedten megfordult a tengelye körül.

Kirázott a hideg is, amikor az ajtó — aminek zárva kellett volna lennie — hirtelen kinyílt.

— Hogyan...? — nyögte.

Mindannyian az ajtó felé néztünk, és egy ismerős alakot láttunk, ahogy belépett a szobába.

— Helló, srácok — mosolygott.

Jimin volt az.

De mintha ezúttal másabb lenne, mint egyébként szokott lenni.