egy csepp vér

negyvenegy

YOONGI

— Tudod, én csak nem tudom megállni, hogy ne kételkedjek valamiben. Az, ahogyan Gahyeon az előbb nézett... Nem gondolod, hogy van benne valami furcsa? — kérdezte Namjoon, egy kicsit remegett a hangja. — Úgy értem, Jiyoot egyáltalán nem hatotta meg a látvány. Úgy tűnt, mintha mindez normális lenne számára.

Csak bólintottam egyet válaszként. Igen, volt igazság abban, amit mondott. Amikor ebbe a rohadt dimenzióba teleportálódtunk, még mindig itt lebeg a szemeim előtt, Gahyeon hogyan esett össze. A szemei feketén csillogtak, az ajkai forrón lángoltak, a bőre színe elfakult. Nincs semmi értelme, de az, hogy ezt a saját szememmel láttam... Választás elé állít, kinek is higgyek inkább.

A gondolataim vonatja lerobbanni látszott, amikor Jin köhintett néhányat, hogy magára vonja a figyelmünket.

— Nos, nem gondoljátok, hogy Jiyootól ez teljesen normális reakció volt?

— Hogy érted ezt? — kérdezte Namjoon.

— Csak gondolj bele. Jiyoo már tökre hozzá van szokva, hogy hasonló illúziókat lásson, hiszen ő maga is képes ilyeneket gyártani. Csak nézz erre a házra, például.

— Hát igen, de...

— Namjoon... Próbáld meg egy kicsit, hogy nem bonyolítod túl a dolgokat. Ne aggódj amiatt, hogy valami rosszra fordul, és fókuszálj inkább arra, ami adott — ez volt a legokosabb dolog, amit valaha hallottam Jintől, és nem hittem el, hogy ma egyet kellett értenem vele. Ha sokat foglalkozunk a fejünkben gyártott problémákkal, akkor az lesz a vesztünk, még mielőtt rájönnénk, hogy tévesek voltak a felvetéseink. Ezért a legokosabb dolog, amit tehettünk, ha a most történő dolgokra összpontosítunk.

— Tudod, Namjoon, azt hiszem, Jinnek igaza van — tettem hozzá. Jin erre hálával telt tekintettel nézett rám, megköszönve, hogy őmellé álltam.

— Ja, tudom. Anyám, olyan hülyének érzem magam... Vezetőnek kéne lennem, erre én vagyok az, aki nem gondolkodik megfelelően. Túl sokat aggódtam — nyögte, miközben hátradőlt a kanapén.

A következő percekben azt magyaráztuk a vezetőnknek, hogy minden rendben van, semmi sem az ő hibája, meg ilyenek. Ó, istenem, nagyon nem az én terepem, hogy embereket felvidítsak ilyesmi helyzetekben... Hamar fel is adtam, és Jin kezébe adtam az irányítást, hiszen nem akartam, hogy bármit is elkúrjak. Miért vagyok ilyen egyáltalán?

Őszintén szólva, Jin nagyon ért ehhez. Egyszer például volt, hogy megsirattam egy kisgyereket valami miatt, amire nem szívesen emlékszem vissza, mire leblokkolt az agyam és nem tudtam, mivel nyugtassam meg. Szerencsémre Jin pont a közelemben volt, és mindent helyretett. Emiatt komolyan azt gondolom, hogy tökéletes partner vagy példaértékű apa lesz bárki számára.

De miért is gondolkodok ezen?

— Uh, Yoongi? — hallottam egy női hangot mögülem, mire felé fordítottam a fejem és láttam, hogy egy aggódó arckifejezést magán viselő Gahyeontól származott a megszólítás.

— Gahyeon, hogy-hogy itt vagy? Nem Jungkookkal voltál még az előbb? — tettem fel a kérdést ártatlanul, még ha sejtettem is, mi áll az arckifejezésének hátterében.

— Nos, ez a probléma. Jungkook még mindig nem jött vissza, pedig már majd' fél órája, hogy elment nekem üdítőt szerezni — szemei megbánásról tanúskodtak, így elhatároztam, hogy felajánlom a segítségem Jungkook megtalálását illetően. Nem akartam, hogy ez a kicsi lány magától induljon a keresésére, hiszen senki sem tudhatta, mi rossz történhet vele egyedül.