egy csepp vér

negyvenhét

Csak a levegő alapzaját hallották, ami megtelt nehéz levegővételekkel. Nem tudták levenni a szemüket a négy lányról, akik üres tekintettel néztek vissza rájuk.

Kerülték a fényt a tekintetükkel erős fénye miatt, ami lassan alább szállt. Ahogy leért, a föld ismét megrendült, és hatalmas falak emelkedtek, elzárva minden lehetséges kijáratot. Minden remény elszállt, ami megmenthette volna őket. A helyzet kétség kívül idegesebbé tette őket, de mind megpróbáltak higgadtak maradni. Csak egy apró jele a félelemnek máris előnyben részesíti az ellenfelet.

De mindannyiuk közül egy valakinek nem sikerült csak elrejtenie az érzéseit. Gahyeon lábai remegtek, félelem és idegesség töltötte ki a testét belülről. Csukva tartotta a szemeit, és azt kívánta, bárcsak mihamarabb véget érne ez a rémálom. A sötétséget választotta ahelyett, hogy szembenézett volna a fénnyel: úgy érezte, így tudja megnyugtatni magát.

Furcsa volt számára, hogy félt, hiszen mindig is egy magabiztos és félelemmentes lányként ismerték. Még ő is meglepődött magán, sőt, az egész helyzetben volt valami furcsa. Valami, ami nem tetszett neki.

Az egyetlen dolog, ami miatt alábbhagyott a nyugalma, és ami a szemeit kinyitódásra kényszerítette, egy hang volt.

— A mi kislányunk... — suttogta egy mély, női hang.

Ismerős volt a fiatal lány füleinek, és minden kitisztult számára, mikor ismét meghallotta. Annak a nőnek a hangja volt, aki gyerekkora óta megjelent a rémálmaiban, szinte egész éjjel fent maradt miatta, és sose mutatta meg az arcát. Mindig, amikor Gahyeon interakcióba akart lépni vele, hirtelen felébredt.

Kinyitotta a szemeit, és az arca egy ideges  arckifejezést öltött magára. Látta, hogy mögötte mindenkinek csukva volt a szeme, és le volt fagyva. Mikor maga elé nézett, az idegesség még jobban megnőtt.

Az emlék, az az év, az az éjszaka, az a horrorisztikus élmény visszatért egy pillanatra.

Nyelt egyet, és próbálta lenyugtatni magát.

— A..nya — mormogta az orra alatt.

Egy alig érzékelhető nevetés hallatszódott, miközben az erős fény eltűnt, és egy női alak rajzolódott ki. Elég épelméjűnek tűnt, hogy ijesztőnek hasson, különösen, mikor édesen mosolygott a legfiatalabb lányára.

— Gyere haza, Gahyeon... — mondta, az édes hangja megtöltötte a levegőt. — Nem tudod, milyen régóta várunk rád — a nő nem vallott kudarcot abban, hogy tartsa a szemkontaktust a lánnyal. A szemei már-már olyan hívogatóak voltak, hogy képes lett volna hipnotizálni vele Gahyeont, hacsak Yoohyeon nem avatkozott volna bele.

— Nem! — ölelte meg a fiatalabbat, mire ő felébredt a hipnózisból. — Gahyeon, engedd ki a dühöd, ha van — suttogta a fülébe.

— Unnie, mire gond...

Mielőtt Gahyeon befejezhette volna, egy ismeretlen erő ellökte tőle Yoohyeont.

— Ch... — adta ki a fájdalmas hangot Yoohyeon, majd megragadta a saját nyakát, és levegőért kapkodott.

— Yoohyeon... Hányszor kell még elmondanom neked és Minjinek, hogy ne avatkozzatok bele a terveimbe!? — magyarázta a nő, elég hangosan ahhoz, hogy mindenki hallja. Az aranyos kinézete a múltté lett. Az íriszei egészen pirossá változtak.

— É-én csak ki akarom javítani a h-hibáimat, amiket a múltban vétettem — válaszolt a lány, még mindig küzdve a levegőért, mire a szorítás a nyakán gyengébb lett.

— Ebből elég... Azt se tudom, hogyan tudtál kiszabadulni, de nem fogom hagyni még egyszer — mondta a nő, majd meglengette a kezét, ezzel végleg megszakítva Yoohyeon lélegzetének forrását. A lány ájultan lebegett a levegőben.