egy csepp vér

negyvennégy

— Megvárunk majd — mondta Hoseok utoljára, amíg látta a fiatalabbat. Nyomást érzett a mellkasán Taehyung miatt, de mégis meg tudta érteni az elgondolását, plusz, nehéznek vélte elérni, hogy a fiú meggondolja magát.

Hoseok elsétált az ellenkező irányba, hisz nem akarta elvesztegetni a fiatalabb társa erőfeszítéseit.

Taehyung másrészről pedig már-már teljesen eltűnt a folyosó sötétjében. Meg sem várta, amíg szeme hozzászokik az új fényviszonyokhoz, csak tovább sétált. Semmi felesleges időt nem vesztett, amíg a maga útját járta, ugyanis addig agyában megfordult minden lehetséges módszer, amivel megkaparinthatja a kulcsot a kislánytól.

Nem akarta elhinni, de totál biztos volt benne, hogy nála látta a kulcsot. Ez volt az egyetlen nyomós oka annak, amiért megállt az út közepén azzal az idegesítő vigyorral az arcán. Tudta, hogy valaki utána fog menni, és onnantól az igazi fogócska végre elkezdődhetett. Taehyung átlátott mindezen. Nos, de ez nem túl nagy szám valakinek, aki majdnem a csapat egyik detektívjévé vált.

Azonban a stressz miatt Taehyung másra sem tudott gondolni abban a pillanatban, minthogy megpillantsa azt a kicsi Siyeont. Eközben minden gondolat, ami megjelent fejében, a múltjának egy darabkája volt. A múlt, ami lehetett volna jobb is, ha tett volna érte valamit. Ezért hibáztatta magát amiatt is, mert hagyta a lányt, aki iránt gyengéd érzelmeket táplált, más karjába szaladni. A depresszió, ami egykor felvette személyével a harcot, apránként visszatérni látszott egy újabb menetre. A fekete felhő még mindig fojtogatja a szívét amiatt, mert ő volt az egyetlen oka annak, amiért a szülei abba a nyomasztó árvaházba passzolták őt.

Az elméje eléggé fátyolos volt abban a pillanatban, a teste pedig egyre hűvösebb lett annak gondolatától, mik történtek vele azon létesítmény falai között.

Aztán mintha csak tökéletes időzítés lenne, a szeme sarkában mozgást észlelt. Egy sötét alak. Megfordult, hogy láthassa, átmenetileg elfelejtve az előbbi gondolatokat.

— Csak nem depressziósak vagyunk? — fordult meg még egyszer Taehyung, hogy szembe találkozzon Siyeonnal. Szemei a kulcsra vándoroltak, ami a lány nyakláncán lógott.

— Mire gondolsz? — egy adag magabiztosság kopogtatott be Taehyung elméjének ajtaján, hiszen egy percig sem hezitált, hogy beszélgetésbe elegyedjen vele.

— Ne legyél nevetséges. Tökéletesen átlátok rajtad — jelent meg egy vigyor a lány képén, miközben kezei közé fogta a nyakában lógó vasdarabot. — Ezt akarod, mi?

— Ja.

— Nos, van egy kis dolog... — Siyeon tett egy kört Taehyung körül, hogy tetőtől talpig végig mérhesse a fiút. — Kedvellek. A játék kezdete óta figyellek már. Érzem a lelkedben azt a sötétséget, ami tökéletesen passzol az ízlésemhez. Olyan szomorú, hogy neked más lány jön be — mondta vállat vonva.

— És mi a lényeg? — kérdezte Taehyung, idegesen felvonva az egyik szemöldökét.

Nem tudta, mit akar mondani a lány, de azt igen, hogy tutira nem fog tetszeni neki.

— Szívesen ajánlanék neked egy dolgot — felelt Siyeon, édesen mosolyogva a fiúra.

***

HOSEOK

Már egy ideje sétáltam, de még mindig nem találtam meg a többieket. Kicsit frusztráló volt a dolog, hiszen lehet, az a két srác régóta kijutott már. Nem kellett volna hagynom, hogy Taehyung elmenjen tőlem.

Fáradságot éreztem már egy ideje, és el sem tudtam képzelni, mi történik majd velem, ha ismét csapdába kerülök. Eléggé elszánt vagyok, hogy kijussak innen, de egyben a barátaim biztonságát is biztosítani akarom.