egy csepp vér

hat

JUNGKOOK

— Szóval, beszéltél ma már Gahyeonnal? Próbálj csak meg hazudni, tudom, hogy számot cseréltél vele, te kis szaros — mondta Taehyung előttem ülve, kezeit maga előtt keresztezve.

— És ezt honnan szedted? — forgattam meg a szemeim sóhajtva.

— Hoseok mondta. Tegnap piszkálta a mobilod — horkantotta.

Hát persze, hogy Hoseok volt.

Megráztam a fejem, és meg sem próbáltam hazudni neki. Úgy is kiderülne valahogy, akkor miért ne magam mondanám el?

— Valójában, nem vette fel, amikor hívtam. Biztos csak lemerült a telefonja — mondtam, ahogy kényelmesen hátradőltem a kanapén, mindkét kezemet a tarkómon megtámasztva. — Vagy csak el van foglalva.

— Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy nincs? — kérdezte Jimin, miközben belépett a szobába. Leült Taehyung mellé, aki furcsán kezdett nézni rá.

— Honnan veszed? — kérdezte, felvonva az egyik szemöldökét.

— Hát, sétálni voltam, és... — hagyta abba a mondandóját félúton Jimin, és előkotorta a mobiltelefonját. — És ezt láttam — fejezte be, pötyögve valamit a készüléken.

Ekkor felénk fordította a telefonját, aminek képernyőjén egy fotó rajzolódott ki. Kicsit közelebb mentem, és észrevettem, hogy Gahyeont ábrázolta a kép.

A házuk ajtaja előtt ült, és sokkal másabb volt, mint egyébként. Mintha a pozitívság egyik pillanatról a másikra kihalt volna a tekintetéből, semmi érzelemről nem árulkodott. Úgy nézett ki, mintha valami nagyon mély hülyeségen járt volna az esze. Annyira mély hülyeségen, hogy még csak a jelét sem lehetett rajta észrevenni, hogy min.

Azonnal libabőrös lettem, miközben a fotót néztem.

Ez nem normális.

Jimin sóhajtott, miközben lezárta a telefonját, és a zsebe mélyére süllyesztette azt.

— Azt vettem észre, hogy valami nincs rendben, amikor hallottam őt Namjoonnal beszélgetni, ezért elhatároztam, hogy Yoongival nyomozni kezdünk.

— Miért pont Yoongival? — kérdeztem. Nagyon gyanús volt az is, hogy ezek ketten kezdtek túlságosan összemelegedni.

— Van oka — Jimin csak vállát vonta.

— Mégis honnan tudtok ennyi mindent anélkül, hogy mi tudnánk róla? — érdeklődött Taehyung.

— Talán annak az eredménye, hogy csendesek voltunk — vigyorgott.

Én csak figyeltem a srácok beszélgetését, ami hamarosan egy cicaharccá nőtte ki magát. Istenem, ha elkezdenek beszélgetni, mindig itt lyukadnak ki.

Csak megforgattam a szemeim és fejemet ráztam a nevetséges viselkedésük miatt, nem fárasztva tovább magamat azzal, hogy figyeljek rájuk.

Lehajtottam a fejem, a két fiú pedig még mindig beszélgetett a háttérben.

Nem akartam csatlakozni az értelmetlen csevegéshez, mert kíváncsi voltam, mi van Gahyeonnal. Tudom, hogy még alig ismerem, és alig tudok valamit a személyiségéről, de abból a képből ítélve, amit Jimin mutatott... Valami nem volt rendben.

Megköszörültem a torkom, mire a srácok felém fordultak.

— Srácok, elkísérnétek valahova?

— Öh, de hova? — kérdezte Jimin.

— Fogjuk rá, hogy egy kis sétára odakint.

***

Az autót közel parkoltam le Gahyeon házához.

Azonnal a bejárati ajtóhoz siettem, nyomomban a két fiúval. Megnyomtam a csengőt, türelmetlenül várva arra, hogy valaki ajtót nyisson.

— Jungkook, úgy nézel ki, mint aki mindjárt összeszarja magát. Lenyugodhatnál — gúnyolódott Taehyung, Jimin pedig röhögésben tört ki, és rácsapott az előbbi vállára.

Figyelmen kívül hagyva megforgattam a szemeimet.

Pár másodperc múlva kinyílt az ajtó. Üdvözöltem Gahyeon anyukáját, aki nagy mosollyal az arcán nyitott ajtót.

— Jungkook, hát visszajöttél! — láttam, hogy a tekintete rólam máshova terelődik. — És elhoztad a barátaidat is. Mi szél hozott ide?

— Csak azért jöttem, hogy beszéljek Gahyeonnal. Napok óta nem veszi fel a telefonját, akárhányszor hívtuk. Úgy volt, hogy tegnap találkozik velünk, de nem jött el.

Ms. Lee arckifejezése idegesre váltott, mikor befejeztem a mondandómat.

— Jungkook, nagyon örülnék, ha beszélnél vele, de... Azt hiszem, nem ez a megfelelő pillanat.

— Mire gondol, Ms. Lee? — kérdezte végül Taehyung, hangjában komolyságot lehetett felfedezni.

— Gyertek be, elmondok mindent — lépett hátra és beinvitált minket a házba.

Mutatta, hogy üljünk le a kanapéra, és ő is leült elénk. Boldogságnak nyomát sem vettük észre az arcán, ahogyan felénk fordult.

A tekintetéből ítélve, valami komoly dolog folyt a háttérben, és ez kicsit sem tetszett.

— Én... Azt hiszem, az egyik testvére kommunikál vele.