egy csepp vér

kilenc

GAHYEON

— Légy bátor...

Felültem, és kinyitottam a szemeim, ahogy meghallottam anyu hangját, azonban őt sehol nem láttam.

Egyáltalán itt volt?

A tekintetemmel végig pásztáztam a szobát, jelét sem felfedezve annak, hogy anyu itt járt volna. Felálltam, és próbáltam felidézni újra, amit mondott.

Ahogy felálltam, feltűnt, hogy egy fehér ruhát viseltem, de nem emlékeztem rá, hogy felvettem volna. Amikor a kezeimre néztem, a bőröm is sápadtabbnak látszott pár árnyalattal.

Mit sem törődve vele kezdtem fel és alá sétálgatni a szobában, mintha várnék valamire.

Sötétség uralkodott, az egész szobát betöltő csend pedig hangosan zúgott a fülemben. Minden lépést egyre nehezebbnek éreztem. A hőmérséklet is egyre jobban csökkent, mire dörzsölgetni kezdtem mindkét karom. Nem szerettem az ilyesfajta érzéseket, de mondhatni, valamely okoknál fogva már hozzájuk szoktam, ismerősek voltak... Mintha ez a szituáció már megtörtént volna.

— Anyu, itt vagy? — suttogtam, a hangom bizonytalan volt, ahogy visszhangzott az egész szobában. Válaszként alig hallható sírás érkezett.

Ő anyu, tudtam.

Nyikorgás.

Megfordultam, és láttam, hogy a szobám ajtaja magától kinyitódott. Lassan és halkan nyitódott ki, mire a sírás hangja is egyre halkabb lett.

A kezeim remegtek, féltem, mi fog történni velem. Azonban ez nem tántorított el attól, hogy kövessem a hangot. Az ajtóhoz sétáltam, a szívem hevesen vert. Amikor átléptem a szobám küszöbét, minden homályossá változott, csak színeket láttam.

Ahogyan körbenéztem, egy fekete alakot pillantottam meg a lépcsőknél. Egy lépést hátráltam, félve tőle, hogy meglát. Nem tudtam, ki vagy mi az, szóval óvatosnak kellett maradnom. Viszont, ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha a lábaimat a padlóhoz ragasztották volna.

Félni kezdtem.

Mindenem remegett.

Mi van, ha lát engem? — kérdeztem magamtól, miközben egy biztos távolságból figyeltem az alakot.

Pár másodperc múlva, mikor az alak távolodott, a látásom újra kiélesedett. Egy pillanatnyi képet kaptam az alakról, ahogy lesétált a lépcsőn és eltűnt a látószögemből.

Egy lány volt. Sápadt testét egy nem túl hosszú, fekete ruha borította.

Nem láttam rendesen, mert csak a hátára volt rálátásom, de azt meg tudtam figyelni rendesen, hogy a haja lófarokba volt kötve.

Mikor eltűnt, tétovázás nélkül követtem, de amikor lenéztem a lépcsőkre, senki nem volt ott.

Valami más volt a helyén.

Egy vértócsa...

A lábaim elgyengültek, amikor megláttam.  Undorodtam tőle, a szívem pedig hirtelen gyorsabban kezdett dobogni. Úgy éreztem, mindjárt elsírom magam... De miért?

Ahogyan a szörnyűséget néztem, nevetést kezdtem hallani a háttérben.

Kerestem, hogy kitől származik a hahotázás, amikor megláttam valamit... vagy mondhatni, valakit a vértócsa mögött ülni.