egy csepp vér

huszonhat

JIMIN

Ne.

Nem hagyom!

— Csak ne bántsd őket — hirtelen felriadtam, és felültem az ágyon. A szemeim kápráztak, a fejem pedig kicsit sajgott a rémálomtól.

De a legfurcsább az egészben az volt, hogy egyáltalán nem éreztem magam gyengének.

Sőt, frissebbnek, mint korábban.

Ide-oda pillantgattam, majd kipattantam az ágyból. Körbesétáltam párszor a szobát, és azon agyaltam, mi történt az imént. Azonban a kis darabokat sehogyan sem tudtam egymás mellé illeszteni a fejemben, így pedig nem állt össze belőle a kép. Az egyetlen, amire tisztán emlékeztem, az az érzés, amit a rémálom kiváltott belőlem: félelmet.

De mitől féltem? Vagy kitől?

Egy kissé ráharaptam az alsó ajkamra, miközben tovább gondolkodtam, majd észrevettem valamit, ami megváltozott a szobában.

A szoba sokkal sötétebbnek tűnt, és mintha halovány köd gomolygott volna benne.

Furcsa volt, tisztára.

Talán ez annak a jele, hogy meg fogok halni?

Kérdeztem viccből magamtól, de egyből libabőrös is lettem tőle, amint mélyebben elgondolkodtam rajta — miért kérdezek ilyeneket magamtól egyáltalán? Nem akarok meghalni, egy csomó minden van még az életben, amit ki sem próbáltam...

Vettem egy mély levegőt és lehunytam a szemem, ezzel próbálva egy kicsit lenyugtatni magam.

— Sajnálom...

Azonnal kinyitottam a szemeim, amikor egy, a sajátomhoz hasonló hangra lettem figyelmes. Körbenéztem, de senkit sem láttam a helységben rajtam kívül. A hang szomorúnak tűnt, amitől már csak első hallásra is feléledt bennem a félelem. Ijesztő volt.

— Mi történik? — tettem fel egy újabb kérdést magamnak. A kérdések megállás nélkül kezdtek kavarogni a fejemben.

Aztán úgy döntöttem, fel kéne keresnem a többieket, és tájékoztatni őket arról, hogy jól érzem magam. Mást úgysem tudtam volna tenni.

Az ajtóhoz fordultam, hogy kinyithassam, mire már ettől szaporábbak lettek a szívveréseim.

Miért volt tök sötét a folyosón? Még csak délelőtt van, nem?

Visszapillantottam a szobámban lógó faliórára. Meglepődésemre, nem működött. Mutatói pontban dél felé mutattak.

Talán csak lemerült benne az elem.

Megvontam a vállam, és visszaszorítva a félelmem, elindultam a sötét folyosón.

Ahogy előre haladtam, minden pillanatban magam mögé néztem, mert minden lépésemnél valami halk nyikorgás hallatszott.

Francba, ha kisebb házunk lenne, nem élnék át ilyen ijesztő dolgokat. Gucci, átkozlak miatta, tényleg.

— De Jungkook, simán hallgatózhattunk volna, és most tudnánk, miről beszélnek! — hallottam meg Taehyung hangját. Közelednek.