egy csepp vér

huszonnégy

JIMIN

Hirtelen fájdalmat éreztem a mellkasomban, ezért odakaptam a kezeim, mintha csillapítani tudtam volna rajta. Az elmém megbomlott, ahogyan a fájdalom szétterjedt a testemben. Ilyen furcsa fájdalmat még nem éreztem korábban.

— ...egy álomfogót — fújta ki a levegőt Yoohyeon. Alig értettem bármit is abból, amit mondott, mert el voltam foglalva a hirtelen ért fájdalommal.

Úgy éreztem, mintha kezdeném elveszteni az irányítást a testem felett, miközben Yoohyeon tovább kezdte magyarázni a dolgokat. Az idő múlásával a látásom kezdett elhomályosodni.

Próbáltam a fájdalomnak semmi jelét sem kimutatni a többiek előtt. Nem akartam, hogy még jobban aggódjanak értem.

Csak még nagyobb teher lenne számukra.

— Egy álomfogó? — kérdezte Jin, felvont szemöldökkel. Lerítt róla, hogy egyáltalán nem hitte el a magyarázatot. A szája résnyire tátva volt, meglepődését kifejezve Yoohyeon ötletére.

Láttam az idősebb lányt, hogy tovább ecseteli a dolgokat, de nem értettem belőle semmit: az egyetlen, amit hallottam, tiszta csend volt.

Csend, amely lassan felemésztett.

Gahyeon figyelme ekkor hirtelen a nővéréről rám terelődött, és látszott az arckifejezésének változásából, hogy észlelte, valami nincs rendben. Felém közeledett, miközben felvonta a szemöldökét.

— Oppa? — kérdezte, hagyva a másik kettőt egymással beszélni.

Felnéztem rá és elmosolyodtam, de nem láttam az arcán semmi reakciót erre a cselekedetemre. Csak még inkább összezavarodott fejet kezdett vágni, és meglengette a tenyerét az arcom előtt, ez pedig egy kicsit kezdett felidegesíteni.

— Mit csinálsz? — érdeklődtem, de nem kaptam választ. Ő csak tovább integetett, és közelebb jött az arcomhoz.

— Gahyeon? — szólalt fel Yoohyeon, mire a húga a hang irányába kapta a tekintetét. — Mit csinálsz?

Én is ezt kérdeztem.

— Csak láttam, hogy Jimin hirtelen elaludt. Először azt hittem, viccelődni akar, de nem, úgy tűnik, tényleg alszik — válaszolt, és megvonta a vállát.

Kínosan felkuncogtam, mikor a látásom kitisztult. Nem tetszett ez az egész, ahogyan szarakodtak velem. Nem volt szép dolog gúnyt űzni belőle, mert ez egy elég komoly helyzet volt, amibe belekerültem.

Gondoltam, hogy csak javítani próbáltak a borongós hangulaton, de én jelenleg nem voltam olyan viccelős kedvemben ahhoz, hogy értékeljem a próbálkozást.

— Srácok, nem tetszik, hogy viccet csináltok belőlem, szóval igazán befejezhetnétek — mondtam, miközben éreztem a fájdalmat tovatávozni a testemből, erőt adva ahhoz, hogy felálljak.

— Akkor hagyjuk pihenni egy kicsit, most biztos elég fáradt lehet. Menjünk Namjoon irodájába, és értesítsük a többieket a történtekről — mondta Jin, intve a lányoknak, hogy kövessék.

A szívem szaporán vert az idegességtől, miközben kínosan kinevettem a szituációt.

— Srácok, mondom, ez egyáltalán nem vicces! — kiabáltam, követve őket az ajtó irányába, mikor ők már elhagyták a szobát.