egy csepp vér

negyvenhárom

TAEHYUNG

— Akkor mindenki készen áll? — kérdezte Siyeon, miközben a szemeit ijesztően szélesre tágította. Nem is említve azt, hogy a baljóslatú vigyora még inkább hátborzongatóvá tette a helyzetet.

Egyikünk sem méltatott válaszolni a kérdésére, csupán a hozzánk tartozó négy kulcsot figyeltük, amik tulajdonképpen a megmenekülésünk kulcsaiként funkcionáltak.

— Semmi lelkesedés? Ch, ti mind ünneprontók vagytok... — mondta Dami a szemeit forgatva. — Mi lenne, ha... — tartott szünetet és hátralépett egyet. — Most elkezdjük? — fejezte be a mondatot, majd csettintésre nekiláttunk a kulcsaink keresésének. Ám, ami megnehezítette a dolgunkat, hogy a fényforrások ismét kialudtak.

Ez egyáltalán nem igazságos.

Tudtam, hogy sikerült megkaparintanom először egy kulcsot, mikor éreztem a lágy, vas tapintását.

— Megvagy — suttogtam magamban. Ezután azonnal leejtettem, majd nekiálltam a földön kúszni, remélve, hogy nehezebb lesz nekik megtalálni ebben az állapotban.

Mozgolódást hallottam, de azontúl csend honolt. Tovább folytattam a kúszást, miközben figyelmen kívül hagytam a hangot, és reméltem, hogy a kijárathoz érek, amilyen gyorsan csak tudok.

Ahogy egyre többet mentem egy bizonyos irányba, a mozgolódások hangjai felerősödtek. Megfordultam. Bíztam abban, hogy elkerülöm a hangot.

Kis idő elteltével két vas összetalálkozását hallottam. Ráadásul földmozgásokat kezdtem érezni, mintha éppen földrengés lenne.

Amint tovább folytattam a kúszást, az az érzésem, hogy valaki követ, felerősödött. Nem voltam biztos benne, hogy csak az agyam szórakozik velem, vagy valóban valaki a nyomomban van, de mindenesetre, egyik sem tartogatott sok jót. Azonban végre, az az idő, amit sok-sok elvesztegetett percnek hittem, kifizetődött, mert egy falhoz érkeztem. Plusz, mintha egy jel lenne, a fények elkezdtek felvillanni, és valaki hangját is kezdtem hallani. Jobban mondva, kiáltását, mert olyan volt, mintha az illető próbálna megszabadulni valamitől. Megfordultam, miközben a fények megállás nélkül villogtak.

Körbenéztem, hogy megbizonyosodjak róla, merről jön a hang. Mindenfelé néztem, mígnem a szemem egy sötét alaknál állapodott meg.

Nehezen ismertem fel a személyt, mert sok idő kellett, amíg hozzászoktam a sötétséghez. Ám, amikor elérkezett az idő, a fekete alakban Hoseokot láttam meg, és... Egy kötelet?

— Basszus kulcs — szitkozódtam az orrom alatt. Semmi jelét nem tapasztaltam annak, hogy valaki a közelünkben lenne, így rögtön odafutottam hozzá.

Kockázatos lehet, de a testem magától mozdult felé. Tudtam, hogy akár csapdába is eshetek, de előbb halnék bele abba, hogy segíteni akartam egy barátomnak, minthogy kijussak bármiféle erőfeszítés nélkül.

— T-Taehyung, segíts — mondta Hoseok, miközben próbálta kiszabadítani magát.

Fogytán volt már a levegője, így előhúztam a legélesebb tárgyat a zsebemből, egy bicskát.

— Ne halj meg itt nekem, paci — szóltam, ahogy közelebb húztam magamhoz a legközelebbi tárgyat, amire fel tudtam állni, egy széket. Felálltam rá és elkezdtem elvágni a kötelet.

— Abba is belehalok, ha még egyszer így hívsz.

— Hyung, ez nem az az idő, hogy visszaszólhass — suttogtam, majd megszabadítottam Hoseokot a kötéltől.

Kicsit szokatlan volt, hogy még senki sem jött értünk, de amíg lélegeztünk, nem bántam. Csak annyi, hogy ez még több idegességet programozott a testembe.