egy csepp vér

huszonkilenc

GAHYEON

Yoongi csak bámult rám, miközben a mosolya egyre jobban kezdett elhalványodni az arcáról, ahogy végighallgatta a tervemet. Bizonytalannak tűnt a tekintete, de akkor sem volt más választásunk ahhoz, hogy megállítsuk ezt az egész hülyeséget.

— Akkor készen állsz a terv megvalósítására? — kérdeztem, a hangommal egy kicsit játszadozva: ezzel próbáltam rásegíteni arra, hogy nyugodtan bólintson rá, minden rendben lesz. Akkor is, ha valójában nem.

Yoongi mélyet sóhajtott, és a homlokához emelte a kezét.

— Nem tudom... — rázta meg egy picit a fejét. — Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. Mi van, ha még nagyobb bajt csinálunk vele? Csak gondolj bele, milyen dolgok történhetnek ott velünk — harapott rá az alsó ajkára. — Amikor azt mondtam, hogy csatlakozni akarok ebben a csapatba, nem gondoltam volna, hogy itt fogok kilyukadni. Azt hittem, hogy majd csak nyomozgatok, cikkeket írok, meg ilyenek, ehelyett pedig...

Csak őt figyeltem, és nyeltem egyet. Kicsit hibásnak éreztem magam miatta.

Sajnáltam őt.

Úgy éreztem, borzalmas vagyok.

Először nem tudtam mit mondani, mert olyan aggodalmasnak tűnt, miközben ráharapott az ajkára, hogy elvette minden gondolatom. Ezért, vettem a bátorságot, hogy hátulról megöleljem, átérezvén minden gondját-baját.

Az ő szemszögéből tán csak egy átlagos lány voltam, aki körül mindig áll a cirkusz: én is tudtam magamról, hogy mindenki életét megnehezítem csupán a puszta létezésemmel, de az idő során már hozzászoktam. Vicces, mert az álmaimban pedig én szörnyűlködöm azokon a dolgokon, amik benne történnek. Sosem éreztem a szabadság igazi érzését.

A szabadságot, a megszabadulást ezekből a horrorisztikus szarságokból.

Összepréseltem az ajkaim, ezzel visszaszorítva a könnyeimet.

— Oppa, nem ez a legjobb alkalom, hogy ezeken gondolkodj... Azonban, szeretnék bocsánatot kérni mindenért, amibe miattam kerültetek bele. Fogalmam sem volt róla, hogy a dolgok így fognak alakulni.

— Nincs semmi baj, Gahyeon. Megteszek minden tőlem telhetőt.

Kitörtem az ölelésből, és szembenéztem vele, egy hatalmas vigyorral az arcomon.

— Köszönöm! Te vagy az én oppám! — örvendeztem, majd' kiugorva a bőrömből.

— Érted mindent... — kócolta össze a hajam viccből. — És ezután mit csinálunk?

— Hát... — gondolkodtam el egy pillanatra, ahogyan ismét visszatért a komoly oldalam. — Ahogy mondtam, Jimin pontban éjfélkor kapja vissza a testét, pontosan egy hétre. Talán meg kéne találnunk őt, még mielőtt mások találják meg — magyaráztam, és előkaptam a telefonomat a zsebem fogságából. — A jó hír, hogy Yoohyeon unnie kezelésbe vette a dolgokat, mert tudja, hogy veszélyes egyedül hagyni Jimint azokkal az érzésekkel, amik jelenleg benne kavarognak — mondtam, miközben végiggörgettem a kontaktjaimon.

— Mennyire veszélyes?

— Nagyon... Mert, minél több időt tölt ebben az érzelmes állapotban, annál nagyobb az esélye annak, hogy csapdába esik abba a kibaszott másik dimenzióba.

— Oké, de most elmondhatnád, hogy mégis honnan a picsából tudsz ennyi mindent...

Vigyorogva megvontam a vállam.