egy csepp vér

huszonegy

JUNGKOOK

A nappaliban húztuk a lóbőrt, és olyan érdektelen dolgokról beszélgettünk, amelyekre máskor nem pazarlunk időt, most azonban unalmunkban előkerültek.

Többnyire a srácok beszélgettek, míg én csendben maradtam: eszem ágában sem volt beléjük fojtani a szót. Három fő agysejtemet amúgy is lefoglalta Gahyeon helyzetének gondolata.

Boldog voltam, hogy megtalálta a testvérét, de... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek attól, ami következni fog ezután. A térjünk vissza a szülővárosba dolog volt a legeslegutolsó, amit jelenleg szívesen megtennék. Ezen túl, nem szerettem volna gyáván megfutamodni sem, csak azért, mert egy kicsit félek.

Nem-nem. Én nem az a fajta ember vagyok.

— Gahyeon, nyugtalannak tűnsz — a gondolataim Hoseok szakította félbe, látván Gahyeont kisétálni a testvére szobájából.

Felé fordultam, és észrevettem a szemébe írt fájdalmat, ahogy felénk közeledett. Meg akartam nyugtatni, de ezt a pillanatot nem éreztem alkalmasnak rá.

— Kibaszottul szörnyen érzem magam jelenleg — nyögte, ledobva magát mellém, a kanapéra.

— Miért, mi történt? — kérdeztem tőle.

— Elmondtam Unnienak, ami Ms. Choi-val történt — sóhajtott.

— Mit mondott rá? — érdeklődött Jin.

— Semmit. Mindkettőnk csöndben figyelt egy pillanatra. Istenem, rosszul éreztem magam — takarta el a szemét a piciny tenyerével.

— Minden rendben, Gahyeon-ah. Jobb, hogy most mondtad el neki, minthogy később magától jöjjön rá. A titkok nem maradhatnak örökké titkok — magyarázta Namjoon.

Gahyeon csak elismerően hümmögött, és elvette a kezeit az arcától.

— Igazad van, de nem csak ez a probléma — préselte össze az ajkait. — Hogyan mondjam el neki a terveim anélkül, hogy visszautasítaná azokat?

— Nem fogja visszautasítani, megígérem — rázta meg a fejét Jimin.

— Miért vagy ebben olyan biztos? — vonta fel a szemöldökét a lány.

— Hát... Talán, mert a testvéred, nem? — keresztezte a lábait Yoongi, megerősítve Jimin állítását.

— De...

— Nincs több de! — szakította félbe Jin. — Gahyeon-ah, csak magadnak teszel rosszat azzal, ha folyton negatív dolgokon gondolkodsz — halkult el, amikor realizálta, hogy valószínűleg kicsit megrémítette a lányt.

— Oké, bocsánat... Ettől az egész szituációtól kezdek paranoiás lenni — rázta meg a fejét.

— Ismerős — szólaltam meg. — De ez nem ad okot arra, hogy be kellene most diliznünk, mert ha megtesszük, mind meghalunk, mint azok a tipikus hülye fazonok, akik legelőször meghalnak a horrorfilmekben.

— Srácok, miről beszéltek? — mindannyian elcsendesedtünk, amikor meghallottuk Gahyeon testvérének hangját.

Gahyeon felé sandítottam, aki csak meglepetten nézett, és kereste a szavakat, amiket mondani tudna.

— Mi, hát... Én... — hezitált.

— Gahyeon el szeretne mondani neked valamit — segítette ki Taehyung, mire az alany rápillantott.

— Mit? — kérdezte Yoohyeon, felénk sétálva, kezében egy táskát tartott.

— V-van egy tervem, kettőnkre nézve — kezdte, a tekintetével kerülve a nővéréét. Komolyan, ennek a lánynak fejleszteni kellene a színészi beszédkészségét.

— Milyen terv? — kérdezte a lány, miközben leült a húga mellé. — Valami kirándulás?

— Mondhatni...?

— Gahyeon, csak bökd már ki — szóltam közbe türelmetlenül, látván, mennyire nem boldogul.

— Vissza akarok menni veled a szülővárosunkba — hadarta el, hogy csak alig lehessen érteni. Még a homlokán is gyöngyöződni kezdett a tonnányi kis izzadtságcsepp.

— Tudod, hogy ott milyen veszélyes, ugye? — kérdezte noona.

— De unnie... Így talán meg tudjuk állítani a testvéreinket attól, hogy ilyen butaságokat csináljanak. Csak vissza kell menni, és tenni valamit ellenük — magyarázta Gahyeon, most az egyszer elszántan.

Érezni lehetett köztük a feszült légkört. Sose gondoltam, hogy valaha látom Gahyeonnak ezt az oldalát. Már hozzászoktam, hogy mindig csak ártatlan és aranyos, de... Ebben a pillanatban totál másnak láttam őt.

— A válaszom nem — csóválta a fejét Yoohyeon, elszántságból ő sem szenvedett hiányt. — És kész.

— De unnie! Kérlek, csak egy esélyt adj nekem. Belefáradtam már ebbe az őrültségbe, ami körülöttünk folyik. Békét akarok, ráadásul azonnal — kontrázott a kisebb, kiskutyaszemeket meresztve a másikra.

Yoohyeon csak nehezen sóhajtott egyet, a szoba pedig ismét elcsendesült. Felállt és Gahyeonhoz sétált, megcsipkedve az orcáját. Mielőtt még megszólalt volna, elmosolyodott.

— Rendben van... De előtte adj egy kis időt.

— Miért? Mit akarsz csinálni?

— Meg akarok bizonyosodni abban, hogy nem követem el még egyszer azt a hibát, amit a múltban — válaszolta monoton hangon, ezzel kellemetlen légkört teremtve, illetve minket frusztrálttá téve.

Azt a hibát, amit a múltban? Ez azt jelenti, hogy ő már korábban visszatért abba a városba, igaz?

— És mi volt az a hiba? — kérdeztem egy kis bizonytalansággal a hangomban. Meg kellett kérdeznem, mert más úgysem vetemedett volna rá, hogy megkérdezze. Tudtam, Gahyeon végképp nem tenné, hiszen ő ilyen helyzetekben elég félénk tud lenni, ezért gondoltam, áldozatot hozok érte.

Yoohyeon meglepett arckifejezéssel nézett rám. Talán az lepte meg, hogy ezt én kérdeztem.

Egy kicsit hezitált, még mielőtt megválaszolta volna a kérdésem.

— Izé... — kezdte, hangja egy kicsit megremegett. — Ez a sötét múltam egy része, de... Talán meg szabad osztanom veletek... Amikor a megfelelő pillanat elérkezik. De most beszéljük meg, hogyan fogjuk kivitelezni Gahyeon tervét.