egy csepp vér

harmincegy

SEOKJIN

Sóhajtottam egyet, ahogy kiléptem Jiminék szobájának ajtaján, látván, hogy máris mély álomba merült. Ez a gyerek tökre lefárasztott egész nap, de örülök, hogy legalább most már jobban van.

Namjoon fele fordítottam a fejem, aki mellettem állt.

— Nagyon... Aggodalmasnak tűntél — szólalt meg, ahogy becsuktam mögöttem az ajtót.

— Ja... Aggódok mindenki miatt. Olyan furán viselkedtek a mai nap folyamán, főleg Yoongi... Ő mindig olyan nyugodt, és sosem érdekli semmi, ehhez képest, most... Más volt — mondtam, mire az előttem álló fiú egy bólintással felelt.

— Igazad van. Még Yoohyeon és Gahyeon is furán viselkedtek ma. Ahhoz képest, hogy tudták, mi a baja Jiminne...

Namjoont a mondandójában félbeszakította, ahogy meghallotta valaki más hangját.

— Itt van anyu és apu! — szólalt fel Taehyung, megvillantva a védjegyévé vált szögletes mosolyát, miközben maga mögött húzta Jungkookot.

— Haver, ne hívj többet így minket, mert bajok lesznek — ráztam meg a fejem. — Ő egyébként miért néz ki úgy, mint aki elvesztette a szüzességét? — céloztam Jungkookra, aki meglehetősen kedvtelennek tűnt.

— Hát, Jin, a kis barátunk megtapasztalta, milyen érzés, amikor egy lány kikosarazza. Én mondom, zseniális volt! Neked is látnod kellett volna... Áu! Te kigyúrt állat! — kiáltott fel Taehyung, amikor Jungkook szándékosan rátaposott a lábára.

— Tényleg? Ki kosarazta ki? — érdeklődött Namjoon, még jobban beleásva magát a témába.

— A mi egyetlen Gahyeonunk. Na jó, valójában csak egy apró utalás volt rá, hiszen Yoongi húzta ki őt a szobából, amikor Jungkook szerelmet va... Áu!

— Tudod, igazán befoghatnád már — csóválta meg a fejét a legfiatalabb rosszallóan, majd egyenesen a szobája felé vette az irányt, ami egyben Jimin és Tae szobája is volt.

— Na de Taehyung, hol voltatok egész nap? Komolyan, Hoseok az egyetlen megbízható ebben a csapatban. Ő mindig követi az utasításaimat, amíg ti csak a fejetek után mentek. Meg különben is, háromnegyed tizenkettő múlt, ami már meghaladta a takarodót! — magyaráztam, miközben ő szándékosan kerülte a tekintetem és úgy tett, mintha nem figyelt volna rám. — És Gahyeonék? Egész nap kerestem őket.

— Dehogy kerested — szólt közbe Namjoon.

— Hallgass el, nem tudsz te semmit.

— Hyung, én csak annyit tudok, hogy Yoongival volt még az imént — válaszolt Tae.

— Yoohyeon?

— Ma még nem is láttam — vonta meg a vállát.

— Fenébe, meg kell fegyelmeznem azokat a gyerekeket... — csóváltam meg a fejem.

— Ez már megint úgy hangzott, mint egy anyuka, Jin — amint meghallottuk Yoongi hangját a folyosón, mindenki feje a hang irányába fordult. Felénk sétált, zsebre tett kézzel, és Gahyeonnal a nyomában.

Próbáltam lenyugtatni magam a közeledő lány társaságában. Namjoon és a többiek már hozzászoktak a viselkedésemhez, azonban nem szeretném Gahyeont is kitenni az élménynek.

— Hol voltatok? — tettem keresztbe a kezem, komolyan nézve rájuk, és egy kis szigort is szerettem volna belecsempészni a hangomba.

— Csak beszélgettünk a nappaliban egy meglehetősen fontos ügyről, és most itt vagyunk, hogy elmondjuk a tervünket. Gahyeon tervét, hogy pontos legyek — vázolta fel a helyzetet Yoongi, a lány fele bökve az ujjával.

— Ó, tervek! Szeretem őket — szólalt meg Taehyung.

— Téged senki sem kérdezett — feleltem.

— Srácok, maradjatok csendben egy kicsit, és hagyjatok, hadd gondoskodhassak az ügyről. Van egy tervük, szóval adni kellene nekik egy kis időt, hogy elmondhassák — lépett előre Namjoon, mint egy igazi vezető.

— Mi van, ha nemet mondok?

— Haver, csak maradj csöndben!

— Jól van... — forgattam meg a szemeim, és egy lépést hátráltam a másik fiú mellé.

— Szóval, folytasd — intett Yoonginak a vezető, mire ő csak kicsit meglökte Gahyeont a vállánál, hogy ő beszéljen. Lusta dög.

— Hát... Arra gondoltunk, hogy a nyomozást folytathatnánk a szülővárosomban. Biztos vagyok benne, hogy ott még több bizonyítékot találunk. Ne aggódjatok, mivel az már egy elhagyatott város, senki sem fog félbeszakítani minket — magyarázta a fiatal lány. — De van egy fontos dolog. Nem szabad csapatokra oszlanunk, mert ha megtesszük, bajunk eshet. A mostohaanyám jegyzetei alapján...

— Ha csapatokra oszlunk, akkor más dimenziókba küldhetnek minket — szólt közbe Namjoon, mire mindannyian meglepődve néztünk rá.

Mi a fene? Ő még emlékszik rá, amit abban a könyvben olvasott? Én már egyetlen betűt se tudnék felidézni!

— Igen, igazad van... Szóval, mit gondoltok a tervről? — kérdezte bizonytalanul, majd nyelt egyet, látván, ahogyan Namjoon a fejét ingatta. Egyáltalán nem tűnt olyannak, mint akit meggyőztek.

— Fogalmam sincs... Nagyon veszélyesnek tűnik — felelt.

— De nem lesz még veszélyesebb az egész, ha mindent hagyunk így, ahogy van? — kérdeztem.

Tudtam, hogy talán őrültség, amit kérdeztem (erről Namjoon hitetlen pillantása is tanúskodott), de nem tartottam rossznak Gahyeon ötletét. Igen, veszélyes, de ez az egyetlen lehetséges módja annak, hogy megoldjunk mindent. Halvány lila gőzöm sem volt arról, hogyan, de bíztam a testvérpárban. Hittem abban, hogy képesek kivezetni minket ebből a szarságból, valami békésebb jövő felé.

— Igen, ez egy cselekedj, vagy halj játék! — tette hozzá Taehyung.

— De... — próbált lebeszélni minket.

— Nincs semmi de, mindannyian beleegyeztünk, szóval neked sincs más választásod. Tudom, hogy te vagy a vezető, de én előbb születtem, szóval...

— Fenébe, legyen... Beleegyezek — sóhajtott.

— Nagyszerű! Már csak az van hátra, hogy holnap megszervezzük, hogyan legyen — mosolygott Yoongi. — De elő...

— Ne!

Mindenki lefagyott, amikor egy éles sikolyt hallott. Úgy hangzott, mintha egy másik szobából jött volna.

— Srácok... — szólalt meg Gahyeon, megtörtve a csendet. — Szerintem ez Yoohyeon unnie.