egy csepp vér

tizenhat

— Sajnálom, amiért elfutottam, csak nem akartam kísérteni a múltat — magyarázta a nő, szakadatlan a földet kémlelve.

Végül csak-csak beinvitálta három vendégét a lakásába. Mivel nem volt lehetősége elszaladni, szembe kellett néznie a múlttal, és segíteni a fiataloknak mindenben, amiben csak tudott.

— Minden rendben, hölgyem. Megértjük, hogy ez nehéz magának. Tudom, mert én is átéltem már — bólogatott monoton Gahyeon, mire a nő hitetlenül emelte rá tekintetét.

— Átélted már?

— Igen. Tulajdonképpen a testvére vagyok annak a lánynak, akit adoptálni tetszett. Pontosítva, a húga — felelt a lány.

— Ó, ezesetben, miben tudnék segíteni?

— Hálás lennék, ha tudna válaszolni pár kérdésünkre, Ms... — itt egy kicsit elnyújtotta a szóvégi betűt, kifejezve, hogy nem tudta még a hölgy nevét.

— Hívjatok csak Ms. Choinak — válaszolt a nő, ajkaival egy halvány mosolyt formálva. — És kérdezzetek bármiről. Mindent szívesen megválaszolok, amit tudok.

— Köszönjük, Ms. Choi — mosolygott Jimin, Yoongi pedig előkotorta az okostelefonját, majd megnyitotta a hangrögzítőt, amely a lusta emberek jegyzetfüzeteként funkcionált.

— Először is, hogyan találkoztál a kislánnyal? — tette fel az első kérdést Yoongi, bekapcsolva a hangrögzítőt.

— Egy vasútállomáson, ha jól tudom — kezdte Ms. Choi, keresztezve a lábait. — Késésben voltam a munkából, ezért át kellett vágnom a tömegen. Ahogy futottam, belebotlottam egy kislányba, aki fele olyan magas volt, mint én, és látszott rajta, hogy sír. Térdre ereszkedtem hozzá, és az állánál fogva felemeltem a fejét, de az arca érzelemmentességet tükrözött. Nagyon nem akartam elkésni a munkából, ezért az egyik felem magára akarta hagyni, és elmenni mellette, mintha semmi sem történt volna. Ám, nem maradt volna nyugodt a lelkiismeretem, ha csak úgy magam mögött hagyom, ezért azt a napot kikértem szabadnapnak. Ezután hazavittem a kislányt magammal — egy sóhajjal vetett véget a történetnek.

— Hogyan reagált a kislány arra, hogy haza tetszett vinni? — kérdezte Jimin, miközben Gahyeon a másik oldalon csendben figyelt. Nem tudta, mit tegyen.

— Hát... Először próbáltam beszélni hozzá, kérdezgettem, de semmire sem válaszolt. Biztos nagyon fáradt lehetett, mert azonnal álomba zuhant a kanapén. Ahogy a napok mentek, nagyon lefoglalta a mindennapjaim. Még a munkahelyemen is felmondtam, és kerestem egy másik állást, hogy több időt tölthessek vele.

— Hány évig nevelte?

— Tizenkettő — Ms. Choi mosolya egyre halványodott, miközben bűnbánóan hajtotta le a fejét újra. — Mostanáig, hiszen már önállóvá vált.

— De... — szólalt meg Gahyeon, aki olyan volt, mintha már egy éve nem beszélt volna. Ms. Choi ismét ránézett. — Miért hagyta el?

— Én is ezt kérdezem magamtól minden nap — a nő elengedett egy apró, kínos nevetést. — Én sem tudom, hogy miért tettem... Talán azért, mert paranoiás voltam a sok furcsaság miatt, amik öt éven át történtek velem, egy huzamban. Azt sosem tudtam, hogy a kislányom volt az oka mindennek, amíg az álmomban megjelenő lányok el nem mondták. Ők... Ők kényszerítettek rá. Különben...

— Különben...?

— Különben megölnek. Ezért bocsátottam el valahová Teguban, és azt mondtam neki, hogy csak egy kis időre hagyom magára — magyarázta a nő az ujjaival játszadozva.